Tóth Amelita – A “piéta” megszületése
Amikor elérkezett ez a csodás hajnal még nem is sejtettem miben lesz részem. Tudtam, hogy mire vállalkoztam, de azt hogy mit tartogatott az este, arról elképzelésem sem volt.
Semmi mást nem vártam akkoriban jobban, mint Rozi megszületését. Minden nap úgy feküdtem le, hogy lehet, ma csak 1 órát alszom.
Aztán egyik hajnalban 4 órakor megszólalt a telefon, Rozi úton van. Gyorsan felpattantam -amilyen gyorsan csak lehet félálomból- és összekészülve neki indultunk a város másik végének. A párom, aki újfent megmutatta milyen hős, nem akarta, hogy egyedül közlekedjek éjszaka, inkább elvitt.
Az idő nyirkos és ködös volt, az utcában alig 1-1 lámpa pislákolt. A házban kellemes illat fogadott és egy kissé fáradt vajúdó anyuka, laza apuka és az álmos nagytesó. Az illó olajok harmóniája és a világrajövetel pezsgése átjárta a levegőt és ezzel együtt engem is elfogott az izgatottság.
Kicsit magamba fordulva lelassultam elhalkultam. Mialatt összeraktam a fényképezőgépeimet teljesen megérkeztem lelkileg is. Hiszen én az nap éjszaka azt vállaltam, hogy Rozi világrajövetelét fotózom. Ami nem is tűnik bonyolult dolgoknak, de ennél szebb és emberpróbálóbb feladattal még nem találkoztam.
Észrevétlennek maradni mégis minden pillanatban ott lenni, támogatni nem egyszerű.
Szerencsére nagyon jó kapcsolat alakult ki a család és köztem és a védőnői múltamból adódóan is, úgy éreztem még érzékenyebben tudok rájuk odafigyelni.
A hajnal lassan haladt előre és a fájások is enyhültek, ezért mindenki elvonult egy kicsit pihenni -én is- hiszen az alvás segíti a vajúdás előrehaladtát.
Aztán délelőtt az események felgyorsultak és a beszélgetésekből és lassú figyelemből, erős koncentrációvá alakult át a pillanat mindenki részéről, ugyanis elérkezett az a pont, amikor már nem sok kellett ahhoz, hogy Rozi köztünk lehessen. De a szülés nem haladt zökkenő mentesen, így a bábáknak be kellett avatkozniuk a természetes folyamatba, majd újra és újra.
Előkerültek a bőröndök, a kesztyűk, a meleg víz, a vatta. Nekem pedig a bőröndök és a szekrény között két talpnyi hely jutott. Koncentráltam, fotóztam és próbáltam benne maradni a szerepemben, ami soha nem volt még ennyire nehéz. Emlékszem arra a pillanatra, amikor hirtelen feleszméltem, akármi is fog történni a következő percekben, tovább kell folyatatnom, amit csinálok. Hiszen ezt várják el tőlem.
A bábák mindent bevetettek, amit tudtak, azért, hogy Rozi otthon tudjon megszületni. Andi pedig minden erejét összeszedte ehhez. Mivel segítségre volt szükség, a fájdalom még tovább fokozódott. Egy adott ponton azt éreztem, megszakad a szívem.
Ám egyszer csak felhallatszódott az a hang, amit mind annyira várunk. Egészséges, rózsaszín, kékszemű virágszál jelezte „megérkeztem.”
Könnyes szemmel kiugrottam a bőröndök közül és igyekeztem a kamerval megörökíteni a legszebb pillanatokat, amit egy család átélhet ilyenkor. Szerelmes lettem. Szerelmes lettem a pillanatba!
Évekkel ezelőtt az apukám megkérdezte: „Nem szeretnél otthonszülést fotózni?” Én pedig legyintettem, hogy „Ajj apa, nem olyan egyszerű az.” Sok évbe telt végül, de sikerült megvalósítanom az egyik legnagyobb álmomat.
- Személyes képmás nyeremények – Welczenbach Tamás
- Személyes képmás nyeremények – Fotóoktatás.hu
- Személyes képmás nyeremények – Fotófelszerelés.hu
- Személyes képmás nyeremények – Fotósviadal
- Személyes képmás nyeremények – Hama
- Személyes képmás nyeremények – StudioLine
Azzal, hogy családok beengednek az életükbe, nem csak ők kapnak ajándékot, hanem én is. Mégpedig a legnagyobbat. Egy önutazást, gyógyulást, fejlődést, szerelmet.
Köszönöm nekik és köszönöm magamnak, hogy bátor és merész vagyok álmodni és olyan pillanatokat megörökíteni, mellyel az élet teljesebb lehet.
Szerző: Tóth Amelita