Fehérlófeneke avagy „életem képe”

Azt hiszem, akár akarom, akár nem, lassan, de biztosan lezárul az életem egy korszaka. Évekig elsősorban anyaként definiáltam önmagam, mára már viszont be kellett már látnom, hogy a gyerekeimnek immár másként van szükségük rám, mint apró gyermek korukban. Kiröppentek a fészekből, én pedig, hogy ne menjek az agyukra az örökös aggódásommal, (meg a sajátomra se, a heveny önsajnálattal), elterelő hadműveletként egy sor új dologba kezdtem. Varrok, blogolok, kertészkedem, no és fotózom is.  Mindezt, persze, csekély szakismerettel, ám annál nagyobb lelkesedéssel űzöm, így aztán nem csoda, ha időről időre, óhatatlanul is mindenféle kalamajkába kerülök a hobbijaim miatt. A legutóbbi kalandomat, például, az olthatatlan fotósszenvedélyemnek köszönhetem.

Történt ugyanis, hogy a minap elkísértem a férjemet egy futóversenyre a Káli-medencébe. Szívesen járkálok vele ilyen szép helyekre, mert amíg ő fut, én jólesően kódorgok és bámészkodom, aztán pedig rendszerint ott várom a célvonal közelében, hogy megörökítsem, amint diadalmasan betrappol és begyűjti az jól megérdemelt, félkilós fémplecsnit a nyakába. Mindezek után pedig boldogság, büszkeség, meg facebook poszt következik.

 Szóval, ezen az ominózus versenyen még napkelte előtt kitettem a jóembert a révfülöpi hajóállomáson, hadd szaladgáljon kedvére, aztán megindultam a vagy tizenöt kilométerre lévő versenyközpont felé az autóval, hogy a célban majd ismét a szokásos koreográfiánkat adjuk elő a párommal, mindenki legnagyobb megelégedésére.

Még alig pitymallott. A reggeli pára finom menyasszonyi fátyolként ködlött a táj felett.  Lassan, élvezettel gurultam a néptelen utakon. Gyönyörködtem a látványban: szatmár-beregi lányként elvarázsolt a dimbes-dombos vidék. Önző módon ittam magamba az összes szépséget, ami a szemem elé tárult, akkor és ott enyém volt az egész Káli-medence. 

Ahogy csendesen eregéltem a töredezett aszfalton, hirtelen egy gyönyörű fehér ló ötlött a szemembe az út menti réten. Egyedül volt az állat, békésen legelészett, háta mögött a rózsaszínen derengő égbolttal. Akár giccses is lehetett volna ez a kép, de nem volt az. Békességet és méltóságot árasztott magából a jószág.

Nosza, gondoltam, elkapom a múló pillanatot, és elkészítem végre Életem Képét. Fehér ló, mint az időtlen belső béke szimbóluma, vagy valami ilyesmi… Leállítottam az autót és megragadtam az anyósülésen terpeszkedő kamerát. A vészvillogót azért okosan kitettem, nehogy valaki belepukkanjon hátulról a kocsiba, miközben én az út szélén éppen művészkedem. Az ajtót nyitva hagytam, nem akartam elriasztani a nemes állatot holmi felesleges csapkodással.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:

Ott álltam már, csak alig pár lépésre a lótól. Nem zavarta, hogy figyeltem. Abban a pillanatban csak ketten voltunk az egész világon: a négylábú fenség és én. Állítgattam kicsit a gépen, majd szememhez emeltem keresőt. Türelmesen vártam a legjobb pillanatot a kattintásra. (Nem ám vaktában lövöldözünk összevissza. Áh! Olyant csak az amatőrök csinálnak, ugye… )

Szóval, ahogy állok, álldogálok a nagy áhítatban, arra eszmélek, hogy valami gyanús zaj töri meg a hajnali természet idilli csendjét. Megfordulok, hát látom ám, hogy a gyermekeimhez hasonlóan, a nagykorú autónk is suttyomban önállósítani kezdte magát, és megindult lefelé a lejtőn vidáman-boldogan, már ahogyan azt az ilyen heves ifjoncok tenni szokták. Ijedtemben megnyomtam az exponáló gombot, és az említett fehér lovat megszégyenítve, vágtázni kezdtem a járgány után. A Cobra 11-es Semir Gerkhant is lepipálva vetődtem be az első ülésre, hogy fékezzek. Mondanom sem kell, az iménti ihletett pillanat persze elszállt a kaszkadőrmutatvány abszolválása közben, úgyhogy inkább hagytam a csudába az egészet, és tovább indultam a versenyközpont felé.

Itthon a gép előtt szelektáltam a versenyen készült fotókat, és nem álltam meg, hogy hangosan fel ne nyerítsek.  „Életem képén” nem látszik más, mint egy a szürke semmiben békésen legelésző fehér ló elmosódott, ámde annál terjedelmesebb hátsófele. 😀 😀 😀

Szöveg és fotó: Rubóczkiné Kiss Hajnalka

8 thoughts on “Fehérlófeneke avagy „életem képe”

  • 2020-08-18 at 07:48
    Permalink

    Jó írás köszönjük Hajni, a képért meg majd visszamész.

    Reply
  • 2020-08-31 at 13:45
    Permalink

    Mindent irj és ėlj meg. Nagyon jó olvasni.üdv.

    Reply
  • 2020-09-01 at 11:55
    Permalink

    Erőltetett fogalmazás, itt-ott modoroskodó és helyesírási hibákkal tarkított. Van aki ezt le tudja írni úgy, hogy derűt csal az olvasó arcára, de ebben az esetben ez most nem sikerült. Próbál irodalmi lenni, de nem az, próbál vicces lenni, de nem sikerül. Ebben az esetben is igaz, hogy a “kevesebb néha több”, nem lett volna muszáj ilyen “míves” megfogalmazásra törekedni, ez nem az a sztori, ami ezt igényli.

    Reply
    • 2020-09-01 at 18:41
      Permalink

      Nem tudok Önnel vitatkozni, mert egy személyes véleményt minden körülmények között tiszteletben tartok. Annyit szeretnék megjegyezni csupán, hogy a Záridő Magazint egy lelkes kis csapat szerkeszti, szó szerint értve, szerelemből. Mindannyian szerelmesek vagyunk a fotózásba. Gyakori eset, hogy nem csak mi szerkesztők, de az olvasóink is így éreznek legyen számukra a fotográfia akár hobbi, akár megélhetés. Mivel a Záridő egy interaktív magazin, külön öröm számunkra, ha ilyen és ehhez hasonló írásokat kapunk. El kell mondanom, hogy eddig csak a Facebook-on 10.250 emberhez jutott el Hajnalka írása, és jelenleg az egyik legolvasottabb írás az oldalunkon. Természetes, hogy mindenkinek nem tetszhet. Amennyiben érdeklődik a fotós témák iránt, jó szívvel invitálom, hogy nézzen körül az oldalunkon. Bízom benne, hogy talál olyan tartalmat, ami elnyeri a tetszését! Tisztelettel, Roszberger Bandi

      Reply
      • 2020-09-05 at 20:23
        Permalink

        Örülök hogy olvashattam!

        Reply
  • 2020-09-07 at 17:44
    Permalink

    Nagyon tetszik az írás, még ha a megfogalmazása ”míves” is.🤗
    Örülök, hogy ráleltem!

    Reply
  • 2020-09-16 at 20:16
    Permalink

    Köszönöm szépen, üdítő volt . Jót nevettem!!!

    Reply
  • 2020-09-20 at 13:31
    Permalink

    Én nem kritizálom, hanem dícséret! Humoros nevettetős írásnak találtam egy olyan embertől, aki megpróbálta a pillanatnyi szépet és a humoros oldalt is szemléltetni. Csak gratulálni tudok!

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük