Csukárdi Sándor – Kati, ugye?
Kati értetlenül lapozgatta a munkaköri leírását, de sehol sem találta a rendelkezést arról, hogy a főnök kedvében kell járni. Bár volt egy mondat, amit nem nagyon tudott hova tenni: „Köteles a felettes vezető utasítása alapján további olyan feladatokat is teljesíteni, melyek jellegüknél fogva tevékenységi körébe tartoznak, vagy ismeretei és felkészültsége alapján vállalati szükségszerűségből rábízhatók.” Nem erre gondolt, mikor néhány hete aláírta a munkaszerződést. Aláírta, s most „tudomásul veszi, hogy a fentiek betartásáért anyagi és erkölcsi felelősséggel tartozik.” Arra gondolt, hogy letagadhatná ebbéli ismereteit, vagy legalábbis a felkészültségét. Erre tényleg nem volt felkészülve, annak ellenére sem, hogy kolléganői, akik már állítólag átestek a tűzkeresztségen, figyelmeztették erre.
– Velem ez nem történhet meg – gondolta egészen addig a percig, míg a főnöke be nem rendelte az irodájába a kifejezetten mutatós új alkalmazottat, őt magát.
Ha létezik a nyájas intelligencia, akkor Kollár úr volt az, aki ezt magas fokon alkalmazni is tudta. Mindig öncélú hízelkedésén olyan könnyen át lehetett látni, mint egy drótkerítésen. Ugyanakkor előzékenysége, udvariassága ösztönösnek tűnt. Mit látott mégis, mikor óvatosan, de gyanútlanul belépett szabványos irodájába Kati? Vagy mi járt a fejében akkor, mikor Erzsike bemutatta az új munkaerőt? „Katiságán” kívül semmi nem jut már eszébe arról, amit akkor elmondtak róla. Arra viszont kristálytisztán emlékezett, ahogy sziklafehér felső fogsorával duzzadt ajkába harapott, ahogy illetődötten lesütötte igéző szemeit, s a hosszú pillák a szemgödrére tapadtak.
– Kati, ugye? – kérdezte. – Mit szólna a Katikához? Magácska szemtelenül fiatal.
– Kollár úr sem tűnik idősnek.
– „Kollár úr sem tűnik idősnek.” Ez egyenlő azzal, hogy a korához képest nagyon jól néz ki. Velem nyíltan is lehet beszélni Katika. Mióta is …
– Lassan három hete…
– Szeretem megismerni a munkatársaimat. Itt mindenkivel egészen közeli viszonyt ápolok. Talán az első lépés, hogy tegeződhetünk.
– Köszönöm.
– Köszönöm Dezső!
– Köszönöm Dezső! – megint éppen úgy sütötte le a szemét, mint találkozásuk első napján.
Kollár úr meggyőződött a csomag hamisíthatatlanságáról. Egykori mestere által az olyan sokszor hallatott „szentháromság” jutott az eszébe: „pénzt, kocsit, nőt”.
– Katika, mit csinálsz péntek este, így a próbaidőd alatt?
- Személyes képmás nyeremények – Welczenbach Tamás
- Személyes képmás nyeremények – Fotóoktatás.hu
- Személyes képmás nyeremények – Fotófelszerelés.hu
- Személyes képmás nyeremények – Fotósviadal
- Személyes képmás nyeremények – Hama
- Személyes képmás nyeremények – StudioLine
Halk kuncogás csiklandozta meg, mikor kilépett az irodából. Kolléganői mosolyogtak kárörvendőn felé. Mint anno az egyetemen az iskolatársnői, vagy mint az autósiskolában a többi tanulólány. Nem. Harmadszorra nem akarta már megismételni. Kislány kora óta úgy érezte, hogy különös szerencsének örvend, de az utóbbi években kezdte máshogy látni a dolgokat. A plusz tölcsér a kedves Bagaméri bácsitól miért csak neki járt hatéves korában? Mi volt az oka, hogy sosem büntette meg a kalauz, mikor potyázott a vonaton a suliba menet? Miért viccelődött vele a rendőr, mikor kerékpárral suhant végig a gyalogosjárdán? Miért kapott négyest arra a dolgozatra, amire csak hármast kapott az, akiről lemásolta? Miért ragyogott minden férfi szeme, mikor rátekintett? Mindeközben hol volt ő, Pintér Katalin? Akkor ki kapta az ajándék tölcséreket Bagaméritől, kit engedett tovább a kalauz és kit hagyott futni a rend éber őre? Ki diplomázott le helyette és ki vezeti az autóját? Kivel fog találkozni Koller úr e hét pénteken tizenkilenc órakor a Városligetben?
Szerző: Csukárdi Sándor