Street percek
Mindig is arról álmodoztam, hogy utcai fotós leszek. Sokáig ez csupán abban merült ki, hogy teleobjektívvel a gépemen kimentem az utcára, annak sem valami forgalmas részére, és szinte lesifotósként lőttem pár semmitmondó képet egy járókelőről, vagy hajléktalanról. Ha te most éppen itt tartasz, üzenem neked, hogy ne ijedj meg. Azt hiszem, hogy ezen minden utcai fotós átmegy.
Szeretek streetfotókat nézegetni és úgy látom, ahány fotós, annyi stílus. Bizony ám. Gyakran teljesen egyformának tűnnek az utcán kattintott képek. A téma gyakran az utca embere, vagy akár szocióba hajló szegények, kéregetők. Van, aki komponál, van, aki csak sétálás közben exponál. Van, aki a fekete-fehérre esküszik, és van, aki nem tudja nélkülözni a színeket. Nincs igazán kész recept, hogy melyik a jó. Szerintem mindegyik jó, mindegyik más.
Amikor utcára készülök – ami sajnos ritkábban adatik meg, mint amennyire szeretném – elsőnek kiválasztom a helyszínt. Ez nagyon fontos, mert ez határozza meg a felszerelésemet is. A város nem minden pontjára vinnék magammal egy X-T2 meg XF16mm f1.4 párosítást, ami önmagában 700.000.- forint körüli értéket képvisel. Ha neccesebb a környék, akkor pl. az X100T gépemet viszem, picit elrondítva szigetelő szalagokkal, hogy egy ócska, régi filmes gépnek nézzen ki. Hozzáteszem, hogy ez sem biztosíték semmire. Ha tehetem, akkor fotóstársat is hívok, aki szívesen velem tart. Sajnos nem lehet elég óvatos az ember. Februárban történt meg velem, hogy az 1-es villamoson utaztam, éppen a Fotóplusba tartottam, amikor két srác kiszúrta, hogy fotós táska van nálam. Minden bizonnyal sejtették, hogy nem csak a design miatt van nálam fotós táska, hanem lehet is benne valami. Bizony volt benne egy X-T2 Samyang 10mm f2.8-cal, X-T20 Fujinon XF23mm f2-vel, és még volt nálam egy XF56mm f1.2 is. Szép zsákmány lett volna nekik. Amikor már alig maradt ember a villamoson meg is szólítottak, hogy mi van a táskában. Mondtam nekik, hogy nem akarják azt ők tudni, és azzal a lendülettel le is fotóztam őket a telefonommal úgy, hogy lássák, hogy lefotóztam őket. Majd beírtam a 112 számot és felmutattam a telefonomat nekik, hogy hívom a rendőrséget, ha nem hagynak békén. Elmentünk a végállomásig. Várták, hogy leszálljak. Nem szálltam le. Némi tanakodás után ők leszálltak és békén hagytak. Megúsztam.
Ezután az eset után kezdtem racionálisabban kiválasztani a felszerelésemet és keresni olyan táskát, ami kevésbé néz ki fotós táskának. Ismerek olyat, aki egy leharcolt mezei műbőr Converse táskában hordja a cuccát. Ez is egy megoldás, de mindenképpen érdemes puha rendezőt venni bele, mert a táska vékony fala nem véd semmit. Munkára egy nagy Cullman Amsterdam táskát hordok, mert mindent bele tudok pakolni. Az első táskám egy Lowepro Nova Sport 17L volt. A mai napig megvan. Szerintem ez eddigi legjobb táska választásom volt. Sok éve az Extreme Digital kifuttatta ezt a táskát, és féláron jutottam hozzá az utolsó darabhoz. Idén nyáron vettem észre, hogy az egyik csat egyik oldala eltört. Fogalmam sincs hogyan történhetett. Lehet, hogy valamit neki csaptam véletlenül. Így is tart, nem lehet csak úgy kinyitni. Viszont, ha lenne még ebből a táskából valahol, azt megvenném. Fogok írni egy részletesebb cikket az utóbbi években kipróbált táskákról, akkor majd bővebben is bemutatom ezt a típust. Újkorában még jobban fotóstáskára hajazott a formája, de mivel nem egy tipikus fekete kocka táska tele merevítéssel, így inkább egy sportos oldaltáska érzetét kelti. Idővel, ahogy itt-ott bejáródik, ez fokozottan igaz lesz. Napi futkosásra vagy alap street felszerelésnek egy Manfrotto Windsor Messenger S táskát használok. Elfér benne az X100T-m a 35mm-es TCL-X100 konverziós lencsével, pénztárca, kis vaku, akkuk, lenspen, stb. De olyan is volt már, hogy a táska határait feszegetve két vázat vittem benne három kisebb objektívvel. Ez a táska kifejezetten egy elegáns, hétköznapi divat táskának néz ki. Maximum, ha valaki nagyon képben van, akkor csak a Manfrotto felirat lehet árulkodó, jelezve, hogy valami köze van a fotózáshoz.
Fix objektíveket használok, és nem is szoktam magammal vinni csupán egy optikát. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy nem szeretek utcán objektívet cserélni, mert nagyon hisztis vagyok arra, hogy a szenzorom tiszta maradjon. Le lehet fújkodni tudom, ebbe most nem is mennék bele. A lényeg, hogy amennyire csak lehet, védem a szenzort. A másik ok, hogy amikor felteszek egy objektívet, annak a perspektíváját látom magam előtt, amikor elképzelem, hogy milyen lesz a fotó. Ha egy 16mm f1.4 van felrakva, akkor aznap csak olyan képekben gondolkodok, amik a 16-tal fognak jól kinézni. Egyetlen kivétel, amikor az X100T-t viszem magammal, mert ahhoz mindig viszem a 35mm-es konverziós lencsét is. Utcán ritkán használom 35mm-el. Viszont ez a napi futkosós gépem, és gyakran megesik, hogy azt mondják a munkahelyemen, hogy: Bandi van nálad gép? Kéne gyorsan 1-2 fotó. Ilyenkor jól jön, hogy nem csak a 23mm van nálam, hanem egy előtétlencse formájában egy 35mm is.
A Fujinon XF16mm f1.4 a nagy kedvencem. Azért szeretem, mert nagylátószög, és nem csak előre komponált képekhez jó, hanem csak úgy sétálva kattintgatni is. Azt hiszem, hogy alapjában véve két fő stílus van a street műfajt művelői között. Vannak azok, akik előre elképzelik a fotót, előre megkomponálják a képet és megvárják a tökéletes pillanatot, amikor mondjuk besétál a képbe egy ember. A másik műfaj, amikor kevésbé esztétizáló a fotós, és bele sem néz a keresőbe, nincs precíz komponálás, csak gyors kattintások. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne komponálna valamennyire a fotós. Ismeri az optikája látószögét, és figyeli, hogy milyen irányba néz az objektív, amit tudatosan irányít. Nem egyszerű így fotózni, a legtöbbször az autofókusz nem is elég gyors, ezért manuális élességet kell használni, ha elég nagy a látószög, akkor elég rekeszelni f4-5.6-ra, és végtelenre állítani az objektívet, és minden éles lesz. Például amikor az EOS 6d-n az Irix 15mm f2.4-et használtam, annál sima ügy volt. Vagy a Fujifilm X-T2 vázamon egy Samyang 10mm f2.8-at. A Fujinon XF16mm ekv. 24mm-nek felel meg. Ezen a gyújtótávolságon már nem feltétlen elég ez a módszer. Ha nem akarok nagyon rekeszelni, akkor előre beállítom a távolságot, hogy mennyi métertől legyen éles a kép. Exponáláskor pedig erre is figyelek, hogy a téma még benne legyen az élességi tartományban.
Nem csak az egyes fogásokat kell ismerni, de nem árt némi jogi ismeret is, ha publikálni szeretnénk az alkotásainkat. Jelenleg ugyanis nem szabad engedély nélkül publikálni olyan fotót, amin kiemelünk egy személyt. Ez lehet úgy is, hogy csak ő van a fotón, vagy több ember szerepel a képen, de a többi alakot elmossuk, és csak a fotónk alanya lesz így kiemelve. Embercsoportokat viszont lehet publikálni, mondjuk egy tüntetésről készült képen, ha van 200 ember, abba nem lehet belekötni, simán lehet publikálni. Számomra nem fontosak az arcok. Nagyon ritka, amikor úgy fotózok embert, hogy az tulajdonképpen egy portré lesz. Még ritkább, hogy ezt publikálom is. Nagy erős érzelmeket kell megörökítenem ahhoz, hogy azt mondjam, hogy egy életem, egy halálom ezt én most bevállalom, és kiteszem az oldalamra. Főleg a fényekre, érzésekre megyek rá, még az sem fontos számomra, ha nem lesz pengeéles a fotó. Az arcok a képeimen gyakran árnyékban vannak, vagy jelentős részük ki van takarva, nem lehet egyértelműen felismerni rajta a személyt. Sajnos a hazai szabályozás nagyon szigorú, és nem könnyíti meg az utcai fotósok dolgát.
Bízom benne, hogy ezzel a kis betekintéssel segítettem azoknak, akik streetfotósok szeretnének lenni. Nagyon izgalmas műfaj, gyakran tele adrenalinnal, hiszen a lebukás veszélye és egy kiadós konfliktus lehetősége mindig benne van a pakliban. Egyszer egy koldus asszonyt fotóztam a Nyugati pályaudvarnál, de már csak akkor jöttem rá, hogy a koldus maffia egyik „alkalmazottját” fotózom, amikor a főnöke üvöltve rohant felém. A fotó persze elkészült, de utána nem volt sok kedvem a helyszínen maradni, rohantam le a metróba.
Szöveg és fotó: Roszberger Bandi