Gyerekjáték felnőtteknek
Bevallom őszintén, hogy egy olyan fényképezőgépet kaptam kölcsön pár napra, amivel már régóta szemeztem. Egészen pontosan az előd modellt akartam időnként megvenni. Vannak bizonyos gépek, amik utáni birtoklási vágyam x havonta feltör. Aztán főleg anyagi okok miatt sikerül ezt a vágyamat letuszkolni átmenetileg.
Az egyik ilyen fényképezőgép a Panasonic LX100 II. Igen, ez egy kompakt. Hogy mégis mi a bánat van benne, ami miatt vágyakoztam utána, azt nehéz két mondattal megválaszolni. Van ennek egy testvér modellje a Leica D-Lux. Így azért már picit érthetőbb a miért? Na, jó lássuk sorban, hogy mi az, ami engem magával ragad, ahányszor csak meglátom ennek a masinának a reklámját.
Elsősorban streetfotós vagyok, és ez egy nagyon kicsi fényképezőgép. Tömegközlekedési eszközökön úgy tudtam fotózni vele, hogy senki nem is gondolta volna, hogy fényképezőgép van nálam. A saját felszerelésemmel például nem tudok ennyire rejtve maradni. A Panasonicon egyébként egy ekv. 24-75mm f1.7-2.8 van, ami fényértékben nem is rossz. Az objektív a Leica-tól érkezett rá. Ha street fotós szemszögből nézzük, tehát van egy pici fényképezőgépünk, amin van egy stabilizált ekv. 24-75-ös zoom, egész jó fényerővel. Már ezek a funkciók is fantasztikusak, és még nincs vége. Ugyanis, ha statikus dolgot fotózunk, akkor lehet úgy fotózni, hogy utólag határozzuk meg, hogy hol legyen a fókusz a képen. Egy darabig gondolkodtam, hogy mikor tudnám én ennek hasznát venni, aztán hozta a helyzetet az élet. Ültem a HÉV-en és megláttam egy embert, aki a telefonját nyomkodta. Le akartam fotózni, de nem volt időm arra, hogy az af mezőt oda pöckölgessem, ahova kell. Mivel mozdulatlanul ült, egy gombnyomással lefotóztam és ráértem utána kiválasztani, hogy hol szeretném az élességet látni a képen. Nyilván nem működik ez minden helyzetben, mert ehhez az kell, hogy ne mozogjon a fotónk tárgya. Lehet, hogy 10 szituációból csupán egy esetben jön jól, hogy ilyet is tud a gépünk, de akkor bizony ez egy okos fícsör.
Nagyon tetszett, hogy sok a programozható gomb, így teljesen az ízlésemnek megfelelően testre tudtam szabni a számomra fontos funkciókat. Kompaktsága ellenére a benne lévő szenzor nem kicsi. Egészen pontosan m4/3. Sokan csak legyintenek erre a szenzor méretre, mert kisebb, mint egy APS-C. Igen, kisebb. És akkor mi van? Rendben, aki ismer, az pontosan tudja, hogy nem tudok teljesen közömbös maradni ehhez a szenzormérethez, mert valamikor a digitális fotós pályafutásom elején volt egy m4/3 szenzoros Olympus fényképezőgépem és a segítségével több olyan fotót is lőttem, amikkel szép sikereket értem el. A mai napig megvan számomra a a m4/3 varázsa. Nem tudom megmondani, hogy miért. Talán az idő ennyire megszépített volna mindent?
Erre nem tudok válaszolni, de minden évben, amikor elindul az Olympus Roadshow, mindig eltervezem, hogy a begyűjthető kupont kihasználva, veszek egy Olympus gépet. Idén viszont kifejezetten elgondolkodtam a Panasonic LX100 II meg a GX800 gépein, mert olyan fényképezőgépet kerestem, amit csak úgy bedobhatok a táskámba, vagy akár a farmerom farzsebébe dughatom és bármikor fotózhatok vele, ha meglátok egy jó témát az utcán. Manapság erre a problémára egyre divatosabb azt válaszolni, hogy a mobilunk mindig a zsebünkben van. Elárulom, hogy minden porcikám sikítva tiltakozik a mobilos fotográfia ellen. Egyetlen mobilfotóst sem akarok megbántani. Egy időben tagja voltam ilyen jellegű Facebook csoportoknak, valóban lehet szépet alkotni mobillal, de az igazán szép alkotások ott is jelentős utómunkán, mindenféle digitális szűrőzésen mentek át. Számomra ez nem fotográfia. Sokkal inkább valami grafikai zsonglőrködés.
Visszatérve a zsebgép problémájára, a mai napig nem találtam megfelelő gépet magamnak. Több oka is van ennek, hogy miért vagyok ennyire válogatós. Néha a használhatóság és az elvárásaim amik miatt nem kell egy-egy modell, ha pedig minden klappol, akkor meg az árral szoktak problémáim lenni. Mondhatjuk, hogy még nem találkozott az ár és az érték bennem, de csak idő kérdése és ez változni fog.
Annak ellenére, hogy m4/3 szenzort kaptunk az LX100 II-be, nem feltétlen kell a 4:3 arányhoz ragaszkodnunk. A váz nem használja ki az egész szenzor felületét, ezért lehetőség van arra, hogy változtassuk a képarányokat, így akár 3:2 arányban is fotózhatunk. Nekem ez kifejezetten szimpatikus, mert a standard nyomatok is ezt e 3:2 arányt követik. Amikor olyan képet akartam kiállításra vinni, amit még Olympus vázzal csináltam, akkor mindig azon kellett agyalni, hogy melyik rész legyen levágva a képről. Van persze hátránya is a m4/3-nak, ami nem minden esetben hátrány.
Zajosodik a kis drága. Az egyik első dolgom, ha megkapok egy gépet, hogy elviszem magammal egy tömegközlekedési eszközre, általában egy buszra és ott fotózok vele. Szinte mindig vannak részek, amikre oda süt a nap, és vannak egészen sötét területek, így mindjárt kiadja, hogy állunk dinamikával. Ha meg borús az idő, vagy lenyugvóban van a nap, akkor meg a magasabb ISO melletti zajszint, ami kijön. A kis Panasonic esetében sajnos már ISO 800-nál is megjelent a zaj, ami nagyon meglepő volt számomra. Persze ez nem látszik még, ha a képet 25%-os nagyításon nézzük, viszont 50%-ra belenagyítva már nagyon látszik. Tulajdonképpen nincs ezzel nagy baj, egy nagyon kedves fotós barátom szokta azt mondani, hogy “A zaj is a fotó része.” Egy utcai fotónál még jól is néz ki.
Ezt a fényképezőgépet nem biztos, hogy csak streetfotósok szeretnék megvenni, hiszen a zoom tartomány miatt még egy remek utazó gép is lehet. Ha van elég fény vagy nem kell magasabb ISO-ra kapcsolnunk, akkor nincs zaj, de van más, ami nem tetszett. Ha ekv. 75mm-re toljuk ki az optikát, akkor ideális lehet portrék készítésére is. 75mm-en a legtágabb blende értékünk az f2.8 lesz. Mivel a szenzorunk m4/3, így ne várjunk szemet kápráztató háttérmosást f2.8-cal. Ha közelebb megyünk a modellhez egy közeli portréhoz, akkor nyilván itt is tapasztaljuk az elmosott hátteret, de egy teljes alakos fotónál már elég gyenge. Ez még nem is olyan tragédia, mert egy nyaralásnál nem baj, ha valami látszik is a környezetből pár elmosott pacánál. Ami viszont nagyobb gond, hogy f2.8-on nagyon lágy a rajzolata az objektívnek. Viszont, ha a blendét zárjuk f4-re, akkor hirtelen minden a helyére kerül. Ja, nem. Ezen a blende értéken már szinte semmi háttérmosás nem lesz egy egész alakos portrénál, de már a fél alakos is vérszegény. Természetesen a szenzor alkalmas arra, hogy rögzítse azokat a fotókat is, amik portrénak készülnek, de ha valaki kifejezetten azért választaná ezt a gépet, mert azt olvasta, hogy egy ekv. 75mm f2.8 objektívvel szép portrékat lehet csinálni és teljesen véletlenül ezen a gépen is van ez a tartomány és fényerő, akkor ne vegye meg. Nem csak a gyújtótávolság és a fényerő a lényeg, hanem a szenzor mérete is. A 75mm f2.8 egészen más hatást eredményez fullframe szenzornál, mint m4/3-on. Minél kisebb a szenzor, annál nyitottabb blende kell ahhoz, hogy a háttér elmosásával kiemeljük a modellt a környezetből. APS-C rendszeren egy f1.2 fényerővel bíró objektívet használok, ami ekv. 85mm körül van. Ahhoz, hogy APS-C szenzoron igazán szépen elmosott hátterem legyen, szükségem volt az f1.2 blendére. Aki hasonlóra vágyik, annak inkább ajánlanék egy cserélhető objektíves m4/3-os MILC vázat egy Sigma 56mm f1.4 vagy Olympus M.Zuiko Digital 45mm f1.8 objektívvel. Mindenképpen f2-nél nyitottabb blendét választanék m4/3-on.
Néhány nap használat után arra jutottam, hogy ha portrét fotózni nem is igazán jó ez a gép, de sok minden másra remek választás lehet. Streetfotókra mindenképpen, de utazáshoz, tájképekhez is nagyon jó választás lehet. Menet közben jöttem rá, hogy lehet még egy célcsoportja az LX100 II-nek, a gyerekek. Egy közel 300.000Ft-os gépet nem biztos, hogy szívesen egy gyerek kezébe adna az ember, ami nagy hiba. Egy vasárnap délelőtt a kislányommal elmentünk sétálni. Novemberben lesz 5 éves és azt gondoltam, hogy cukiság lenne, ha az LX100 II-ről csinálnék pár fotót úgy, hogy a nyakában van. Azt érdemes tudni, hogy a kis hercegnőmnek van egy rózsaszín ütés- és vízálló kompaktja, így bizonyos jelölések már nem idegenek a számára. Amikor a nyakába tettem a gépet, levettem a kupakot az objektívről és alig pár perc után azt vettem észre, hogy bekapcsolta és használja. Zoomol, exponál, visszanézi a képeket stb. Amikor betoltam a Lumix-ból kivett kártyát a laptopomba, akkor szembesültem vele, hogy Leánykám nem csak kattintgatott, de tudatosan használta is a gépet. Kérdeztem tőle, hogy mennyire volt könnyű használni? Azt mondta, hogy nehezebb volt tartani, mint a rózsaszín fényképezőgépet (súlyra lényegesen nehezebb, mint a kompaktja), de fényképezni könnyű volt vele és nagyon tetszett neki, hogy közelebb lehetett hozni a dolgokat, mint a kis gépén. A végén még annyit mondott, hogy majd mondjuk Jézuskának, hogy hozzon ilyet karácsonyra, mert sokkal jobb, mint a rózsaszín.
Fel van adva a lecke, ezt hogy fogom kidumálni, hogy Jézuska miért nem hozott egy 300.000.- forintos fényképezőgépet a fa alá. Viszont akik utaznak, akik utcán fotóznak, akiknek fontos a kis méret és hordozhatóság, akik nem akarnak objektívet cserélgetni, akik hozzám hasonlóan nem hisznek a mobil fotózásban, azoknak jó szívvel ajánlom ezt a kis Panasonicot és egyben kívánom, hogy ha másképpen nem is, de legkésőbb a Jézuska hozzon egy ilyen kis cukiságot a fa alá.
Szöveg: Peterson
Fotó: Peterson és a lányom
Gyermek modell: A lányom
Felnőtt modell: Szabó-Rácz Zsófia