Canon EOS RP, kell egy hét együttlét (1. rész)

Alapjában véve három féle rendszerem volt eddigi fotós pályám során. Olympus m4/3, Canon és Fujifilm. Egészen pontosan a jelenlegi és egykori Fujifilmes korszakom közé ékelődött be közel 2 évnyi Canonnal történő örömködés. EOS 5D-m és 6D-m volt, amik mellett egy M50 is lapult a táskámban. Egy darabig türelmesen vártam a Canon fullframe MILC rendszerére, de sajnos a gerincfájdalmaim közbe szóltak és kénytelen voltam valami könnyebbre váltani. Esetemben valahogy nem is volt igazán gondolkodás tárgya, hogy ha APS-C, akkor nem az EOS M rendszert építgetem tovább, hanem már egy kiforrott, bőséges objektívekkel felvértezett Fujifilm-et választok. Miután bevásároltam magamat a Fuji rendszerbe, pár hónappal később megjelent a Canon fullframe MILC. Nem különösebben lettem ettől ideges, nagyjából csak a fejemet csapkodtam a falba ahányszor megláttam egy reklámot és napokig szentségeltem. Aztán az EOS R után megjelent az olcsóbb RP és jött az RF 28-70 f2 is. Úgy emlékszem, hogy igazán ideges csak ezek megjelenése után lettem. Azóta is azt várom, hogy kipróbálhassam ezt a kombinációt, mert számomra ez jelentené a kézenfekvő felszerelést. Abban bízok, hogy a tesztelés során egy sor olyan dolgot tapasztalok majd, hogy a végén mosolyogva csettintek, hogy a Fujifilm volt a legjobb döntés. Eljött a várva-várt pillanat, és egy teljes hétre megkaptam egy Canon EOS RP vázat a legfrissebb firmware-rel, továbbá egy RF 28-70mm f2, RF 50mm f1.2 és egy RF 24-105mm f4 objektívet.

Már késő délután volt, amikor a Canon Hungariához értem. Vittem magammal egy nagyobb fotós táskát, hogy a felszerelést az első perctől biztonságban tudjam szállítani. Az átadás-átvétel zökkenőmentes volt, teljes listát kaptam a cuccról, amit átvettem, még a kupakok is felvoltak sorolva. Feltűnt, hogy bár mindegyik objektíven, amit átvettem, ott díszelgett az a legendás piros gyűrű, ami azt jelzi, hogy ezek képviselik a csúcs kategóriát a Canon háza táján, napellenző viszont egyiken sem volt. Az EF bajonettes L-es objektívekhez anno csomagolt a Canon napellenzőt is. A Canon munkatársa megnyugtatott, hogy ez most is így van, csak a tesztelésekhez nem szokták kiadni. A tapasztalatok alapján gyakran elvesznek.

Ahogy kifelé sétáltam a megtöltött és a számomra szokatlanul súlyos táskámmal, azon kattogott az agyam, hogy ami ilyen nehéz, az minden bizonnyal értékben is jelentős lehet. Az optika tanárom mindig azt mondta, hogy ha valaki optikát megy lopni, akkor a legnehezebbet vigye el, mert szinte biztos, hogy az lesz a legdrágább. Próbáltam összeadni, hogy hány millió lehet a táskámban. Bőven 2 millió fölé ment az árcédula. Abban biztos voltam, hogy a következő napokban ezt a felszerelést így egyben nem sűrűn fogom magammal vinni.

Miután hazaértem, azonnal felraktam az akkut töltőre. Amint zöldre váltott a töltőn a led, máris elvonultam egy kicsit a családtól a lakás legeldugottabb sarkába. Panelban lakok, alap esetben ez a zúg a WC lenne, de szerencsémre van egy 5 éves lányom, akinek van egy játék házikója a szobája közepén. Amíg a kis hercegnőm babázik, addig a kis házikója teljesen lakatlan, elhagyatott, ezért önkényes ház foglalóként van egy kis időm, hogy nyugodtan megnézzem, hogy mit is adott kölcsön a Canon.

Elsőre a vázat forgattam a kezemben, mintha valami kis csoda lenne. A maga értelmében az is, hiszen nagyon könnyű és kicsi. Ha nem kukkant az ember a vázsapka mögé, akkor semmi árulkodó jele nincs annak, hogy egy fullframe szenzort rejt magában. Az RP fogásra, pontosabban érzésre nagyon olyan volt, mint az EOS M50. A gombok nyomásérzete, a menü struktúrája, a zár kattanó hangja, mind az APS-C szenzoros kis tesóra emlékeztetett. Ne értsen félre senki, ez nem feltétlen negatív dolog. Black Friday akcióban 359.900.- forintért láttam ezt a vázat EF-RF adapterrel, ami egy igen jó ajánlat. A váz után sorra vettem az objektíveket is. Az RF 24-105 f4 nem egy kicsi darab, viszont sokkal könnyebb, mint az RF 50 f1.2, az RF 28-70 f2-höz képest meg nem is beszélve. Elsőnek az RF 50mm f1.2 objektívet raktam fel. A váz fogása ezzel az objektívvel határeset volt. Lehet kapni egy kis kiegészítő elemet az RP-hez (EG-E1), ami a vázat magasítja meg, így a markolatot is a jobb fogás érdekében. Egy barátommal éppen azt beszélgettük, hogy annyira lapos az RP-hez való akku, hogy a Canon igazán csinálhatna egy hasonló kis markolatot is úgy, hogy belemegy két ilyen kis lapos akku. Nem lenne a váz akkora, mint egy portré markolattal, de ezzel már három akkuval lehetne dolgozni, miközben a váz fogása is jobb lenne. Nem mellesleg annyival emelné meg a vázat, hogy az nem az objektívre feküdne fel, ha leteszem az asztalra, hanem megállna a talpán. Kicsit szokatlan volt, hogy dülöngélt az asztalon. Persze ez nem tragédia, csupán egy észrevétel. Minden bizonnyal az e-Bay tele van RP-hez való tokokkal, amikkel szó szerint beáll az egyensúly az erőben.

 

Az RF 50 f1.2-re visszatérve, nekem a kedvenc objektívem anno az EF 50 f1.2 volt. Az EOS 6D nem volt egy nagy váz, és azzal ez az objektív egy tökéletes párost alkotott. Az RF vonalat a Canon a MILC rendszeréhez keltette életre, ehhez képest az RF 50 f1.2 lényegesen nagyobb objektív lett, mint az előd. Eleve a bajonett átmérője is nagyobb, így az objektív átmérője is növekedett, de hosszúságban is gyarapodott. Mindenesetre én most még nem értem azt a trendet, hogy a váz egyre kisebb és könnyebb, az objektívek meg egyre nagyobbak és nehezebbek lesznek. Érdemes megnézni, hogy mekkora a Fujinon XF 35mm (ekv. 52.5mm) f1.4-em az RF 50mm f1.2 mellett. Minden bizonnyal el kell telni pár évnek ahhoz, hogy megértsük a Canon szándékát. Valami hasonlót éltünk át Fuji fronton is. A sok kis objektív mellé egyszer csak megérkezett egy XF16-55 f2.8, ami nagy és nehéz volt, stabilizátor nélkül. Nem értettem, hogy ez mire volt jó, aztán amikor berobbant az X-H1 váz a stabilizált szenzorával, a fantasztikus arányaival, egycsapásra minden a helyére került. (A teszt óta a Canon bejelentette az EOS R5 vázat stabilizált szenzorral. Sejthető volt, hogy erre készül a Canon.)

Az első közös este kicsit rövidre sikeredett, mert közben megérkezett a leányzóm, és kérte vissza a házikóját. Még annyi időt kaptam tőle, hogy az ízlésemhez igazítsam a beállításokat. Nem bántam az első, rövidke találkozást, mert igazán majd használat közben jönnek a benyomások. Van nekem egy elképzelésem azzal kapcsolatban, hogy milyen rendszerre vágyok. Jelenleg fix optikákat használok, ezért gyakran két vázat is magammal kell vinnem egy-egy munkához. Mindig megpróbálom előre besaccolni, hogy az adott munkához melyik lesz az a két objektív, amivel a feladatok oroszlán részét fogom megcsinálni. Az én vágyam az, hogy van egy vázam, amire felteszek egy fényerős zoom objektívet és nem kell objektívet cserélgetni, nem kell két-három vázzal futkosni. A Fujinak a már említett 16-55 f2.8 jelenleg a legfényerősebb zoom optikája. APS-C vázon egy f2.8 bármennyire is csodás a rajzolata, bokeh téren nem fog nagyot domborítani. Gyakran az f2.8 fényerőben is kevés. A Canon viszont csinált egy könnyű vázat, ami 480g. Kaptunk egy RF 28-70mm f2 zoom objektívet is, ami nem tűnik kicsi és könnyű objektívnek, pedig egyáltalán nem vészes szerintem. Súlyra 1430g ez az optika. Az RP ezzel az objektívvel 1910g. Még éppen becsúszik a 2kg alá. A két váz, amit viszek magammal egy X-H1 akkus portré markolattal és egy X-Pro1. Ez a két váz súlyban éppen annyit nyom, mint az RF 28-70 f2. Ezeken kívül mindig nálam van egy X100T is, ami további 440g. Ha szeretném az RF 28-70mm f2 főbb gyújtótávolságait kirakni abból a Fuji optika sorból, amivel én rendelkezek, akkor el kell fogadnom, hogy 100%-osan nem fog menni, mert pár mm-el lefelé is és felfelé is eltérés mutatkozik majd. Ezt elfogadva egy 16-os, 23-as, 35-ös, 56-os obi, amivel nagyjából a 28-70-et letudom fedni. A 23mm-t kiváltja az X100T, mert ez egy kompakt váz, amin fixen egy 23mm f2 objektív dolgozik, így az pipa. A többi objektív súlyra összesen 960g-ot jelent. Ha összeadom a két váz, a kompakt és az obik súlyát, akkor összesen 2800g jön ki, meg egy nagyobb táska, amibe mindez elfér, az további plusz súly. Nyilván minél több a váz, annál jobban be vagyunk biztosítva egy esetleges műszaki hiba esetén. Azonban, ha az RP mellé beteszek egy tartalék RP-t, még akkor sem tartok ott tömegben, mint a Fujifilm rendszeremmel. Na és mire elég egy f2-es zoom egy fullframe vázon? Szinte mindenre. Szándékosan napokon át csak az RP és 28-70 kombót vittem magammal. Még a munkahelyemre is tömegközlekedéssel mentem, hogy kiderítsem, hogy mennyire elviselhető így a táska súlya. Több nap után sem ment el a kedvem attól, hogy ezt a cuccot birtokoljam. Úgy éreztem, hogy a tökéletes szett lapul a táskámban, amire mindig is vágytam. Hogy ez mennyire van így, az majd csak az egy hetes együttlét után derül ki.

A mindennapok során könnyedén elfért a kisebb Manfrotto Messenger táskámban. Tudtam használni utcán is, de pont kapóra jött a XIV. kerületben megszervezett fotós garázsvásár, hogy kattintsak ott is párat. A vásáron több órát is lógott a nyakamban, és nem volt fárasztó. Imádtam, hogy mindent megtudtam oldani egyetlen objektívvel. Termékeket tudtam vele fotózni, a nagylátó véggel dokumentálni tudtam a történéseket, de ha kellett a 70mm-rel ki tudtam emelni egy-egy nézelődőt is a tömegből. Egy váz, egy optika, mindez egy kis táskában. Királyság!

Bevallom őszintén, hogy az egy hét alatt mindhárom objektívet kipróbáltam, de a legtöbbet talán a 28-70-et használtam. Ahogyan fentebb már írtam, arra voltam kíváncsi, hogy mennyire kellemetlen ezzel mászkálni órákon át, adott esetben több napon keresztül. Egyik reggel úgy döntöttem, hogy gyalog megyek be a munkahelyemre, ami egy 4-5 km-es táv a lakásunktól. Séta közben persze előkerült a gép is. Sajnos nem voltak túl jók a fények, mondhatni olyan tipikus őszies, szürke, lapos volt. Nagyon élveztem, hogy 28mm-től 70mm-ig ott van minden a vázon és a fényerő miatt sem kell aggódnom. Időnként jó lett volna felhajtani a hátsó lcd-t, és felülről lefelé nézve komponálni. A Fujinál ezt a lehetőséget nagyon szeretem. A Canon valami miatt azt választotta, hogy az LCD-t kihajtani lehet, mint egy videó kamerán. Nem szeretem ezt a megoldást. Nem lehet olyan stabilan tartani a vázat, más felé nézek, mint amerre tartom a gépet, utcán kevésbé lehet rejtve dolgozni és szerintem még érzékenyebb is ez a megoldás. Egy tömegközlekedési járművön nem nagyon merném így kihajtani, nehogy letörjön. Az őszi, szomorkás fényekhez elegendő volt az 1/4000-es záridő, de nem tudom, hogy mi lett volna, ha erősebb fény lett volna. Emlékszem, hogy anno mennyit mérgelődtem azon, hogy ND szűrőt kellett mindig csavargatnom az EF 50 f1.2-re, mert a 6D is csak 1/4000-es maximum záridőt tudott. Gyakran az X-H1-nél az 1/8000 is kevés, de ott van elektronikus zár, ami 1/32000-et is tud. Nyilván egy elektronikus zár nem alkalmas minden témára, mert pl. mozgó jármű esetén számíthatunk torzulásokra, tojás forma kerekekre. Viszont egy portrét, épületet, statikus témákat simán lehet elektronikus zárral lőni. Az RP-ben erre nincs lehetőség. Pontosabban a leírás azt mondja, hogy téma üzemmódban van automatikus elektronikus zár, de azt hiszem, hogy ez nem az igazi így. ND szűrő kell a napfényes, nyitott rekeszes fotókhoz. A 28-70 f2-re is lehet ND szűrőt tenni, az más kérdés, hogy 95mm-es kell rá és ebből a legolcsóbb, amit találtam egy Irix volt 40.000Ft-ért. Anno volt nekem egy Irix 15mm f2.4 objektívem, arra is ilyen nagy szűrő kellett, de nagyon drágának találtam. Viszont ott volt lehetőség arra, hogy a hátsó lencséhez csúsztassak be, kis ND szűrő lapocskákat. Egy egész garnitúra talán 4000.- forint körül lehetett. Nem lenne rossz, ha a Canonnak is eszébe jutnának ilyen apró kis figyelmességek.

A váz menüje számomra átlátható volt, bár az tény, hogy az M50-em miatt már nem volt teljesen ismeretlen. A gombok a Fuji után megszokást igényeltek. A Q menübe könnyen be lehetett jutni, a jobb kézhez van pozícionálva. Örültem, hogy a navigációs gombok nyomása kényelmes lett, az M50-nél sajnos kissé élesre sikeredett ez a rész. Viszont van pár gomb, ami megszokást igényel. A Q menüben nem lehet minden fontos funkciót elérni, ezért időnként be kell menni a teljes menübe. Ennek a gombja viszont már nincs a jobb kézhez pakolva, ezért a bal kézzel is dolgozni kell. Nekem nem jött össze ezt úgy megtenni, hogy ne emeljem el a vázat a szememtől, pedig ahogy belépünk a menübe, az megjelenik az elektronikus keresőben is, mint a legtöbb elektronikus keresővel felvértezett gép esetén. A másik két gomb a videó felvételi gombja volt és az AF mód gombja. Különösen az utóbbi annyira kicsi, hogy gyakran keresgélnem kellett az ujjammal és ennek lett a következménye az, hogy rendszeresen elindítottam a videó felvételt.

Az AF tekintetében kicsit kettős érzésem van. Különösen az RF 50 f1.2 esetén gyakori volt, hogy hiába nyomtam az exponáló gombot, olyan volt, mint ha nem reagált volna rendesen. Néztem az EVF-en a témát, látom, hogy megtalálja a fókuszt, nyomnám le a gombot teljesen az exponáláshoz és nem exponál azonnal. Nem is értettem igazán, hogy mi lehet a baj. A záridő rendben volt, élesség megvolt, de mielőtt elkészült volna a fotó, a váz még egyszer átgondolta helyettem, hogy akarja-e azt a képet. A heti tesztet egy vasárnapi modellfotózás koronázta meg, amikor gyakran használtam belső terekben az 50-est és ez a gondolkodós exponálás ott is előjött. AF terén nagyon kíváncsi voltam az arc- és szemérzékelős AF-re, mert eleinte sokat szidták a felhasználók, aztán azt olvastam, hogy a frissítések mentén egyre jobb lett. Pont ezen a héten ünnepeltük a kislányom születésnapját is, így mindjárt egy komolyabb próbának tudtam alávetni az Eye Af-et és természetesen mi más lett volna a vázon, mint a 28-70 f2.

A kis hercegnőmet a szülinapján, egy gyertya fénye mellett fotóztam, és konkrétan a szám is tátva maradt. Sötét szobában, egyetlen apró gyertya fénye mellett teljesen rátapadt az arcra és a szemre az Eye AF. Tökéletesen lekövette a kislányom zabolátlan mozgását. Fujinál az eye AF úgy működik, hogy a menüben lehet kiválasztani, hogy vagy automatikusan válasszon a váz szemet, vagy a jobb vagy a bal szemre álljon rá. Automatikus szem választásnál még nem tudtam rájönni, hogy választ a váz szemet. A közelebbit választja, vagy azt amelyikre több fény esik...? Ez nagy talány. Az biztos, hogy én nagyon utálom ezt a funkciót, mert gyakran nem arra a szemre fókuszál, amelyikre én akarom. A Canon ezt úgy oldotta meg, hogy ha bekapcsolom ezt a funkciót, akkor automatikusan választ szemet, de az LCD melletti navigációs gombokkal felülbírálhatom az automatikát, és egy gombnyomással, pontosabban két gombnyomással át tudom rakni a fókuszt a másik szemre. De arcoknál is ez a helyzet, ha csoportot fotózok, érzékeli az arcokat, és én dönthetem el, hogy hova essen a fókusz. Zseniális megoldás. Mindig a Sony eye AF-ét szokták az etalonnak említeni fotós körökben. Még nem volt alkalmam a Sony rendszerét kipróbálni, csupán szemléltető videókat láttam, és ezek alapján az a véleményem, hogy a Canon felzárkózott a Sony-hoz ebben a tekintetben. A Fuji X-H1-nél mindenesetre tutira jobban teljesít az AF, ha szemre meg arcra kell ráállni.

Összességében az első hat nap, amit az EOS RP-vel töltöttem, egy kellemes élmény volt. Ezekben a napokban a főszerep kétségtelenül a 28-70 f2-é volt. Mindössze egy alkalommal raktam fel az RF 50 f1.2-t, de alig vártam, hogy hazaérve újra álmaim zoomja legyen a vázon. Érdekes és belátom, hogy egyben igazságtalan is a részemről, de a 24-105 f4-et egyáltalán nem raktam fel a vázra. Persze ez nem jelenti azt, hogy a teszt hét utolsó napján ne próbáltam volna ki. Ahogy azt már említettem, az utolsó napra egy modellfotózást szerveztem, ahol bevetettem a teljes arzenált, ami nálam volt az EOS R rendszerből, sőt lesz egy meglepetés is, amiről eddig mélyen hallgattam. Mindez a folytatásban.

Szöveg és fotó: Roszberger