Ez egy Leica! Azt a Q… életbe!
Az utóbbi időben szándékosan szemezgetek az egyes márkák kompakt fényképezőgépei közül. Valami miatt ezek a gépek lényegesen kevesebb figyelmet kapnak, mint a DSLR vagy MILC vázak. Ez azért is sajnálatos szerintem, mert a digitális világban kezdő fotósként egy csúcskompakttal vágtam bele a fotózásba. Miért is szeretem ezeket a gépeket? Ennek elég sok oka van. Egyrészt ezek kicsi gépek, másrészt nincs macera az objektívek cserélgetésével. Ugyanakkor azon túl, hogy ezek kicsi gépek, a legtöbb esetben a beépített szenzor viszont nem kicsi. A Leica Q-ban konkrétan egy fullframe szenzor dolgozik. Nagyon nehéz a Q-t elhelyezni a többi gyártó kompaktjai közé. Nem is igazán lehet, mert nincsen hozzá hasonló fullframe szenzoros kompakt, más gyártó kínálatában. Ami kezelhetőségre talán a legközelebb áll hozzá az a Fujifilm X100 sorozata. Lehetőségem volt hosszabb ideig használni X100T-t így ha nem is tökéletes a dolog, de a viszonyítás kedvéért, egy picit ehhez a kompakthoz tudom csak hasonlítani. Az X100T-ben egy APS-C szenzor van, ami a méretéből fakadóan szinte kizáró ok lehetne egy fair összehasonlításban. Nem is fogok igazi összehasonlítást írni, csak talán 1-2 gondolatébresztő dolgot írok le. Egy laikus részéről teljesen jogos lehet a felvetés, hogy mi a francnak rugózok a szenzor méreten, amikor ma már egy mobillal is lehet jó fotót csinálni, abban meg kb. akkora szenzor van, mint a kisujjamon a köröm. Amikor gépet és egyben szenzor méretet választunk, akkor azt is meghatározzuk, hogy milyen felhasználási módot fogunk folytatni. Nyári élményeket, átlagos családi fotókat én is megcsinálom mobillal, bár nekem még ebben is vannak fenntartásaim, hogy nem mindegy, hogy melyik cég telefonjával fotózok. A gondok akkor kezdenek előmászni a mobilos fotókkal, amikor nagyobb nyomatot szeretnénk csináltatni, vagy elkezd elfogyni a fény. Ilyenkor erőteljesen kijön a kis szenzor miatti hátrány. Ez a helyzet a háttér elmosásával is. Az tény, hogy a mobilok ezt szoftveresen oldják meg, és egyre jobbak az algoritmusok, de messze van még attól a háttérmosástól, amit egy fényerős objektív tud egy nagyobb szenzorral párosítva. A fizika az fizika, és ezt meg lehet próbálni becsapni szoftveresen, de én hiszek abban, hogy az igazán szép az, amit a természet adta fizika törvényeit kihasználva alkotunk.
Egy csúcskompakt számomra nem csak a nagyobb szenzorról és könnyebb hordozhatóságról szól, de vannak olyan további előnyös tulajdonságai is, mint a központi zár, ami miatt el is lehet felejteni a HSS-t a vakuban, ugyanis azt mellőzve is lesz gyors vakuszinkron időnk. Számomra az is fontos, hogy nem kell objektívet cserélgetni. Az esetek többségében a nagyobb szenzoros kompaktokra egy fix gyújtótávolságú objektív kerül. Nyilván, aki zoomhoz szokott, annak nehezebb lehet így fotózni. A Leica Q-ra egy 28mm f1.7-es Summilux objektív került. Ez a 28mm egy klasszikus dokumentarista gyújtótávolság. Nagylátószög, de mégsem túlzottan. Az X100T gép APS-C, ezért, hogy össze tudjuk vetni az optikákat mm-re, a Fujifilm gyújtótávolságait fullframe-re átváltva adom meg. Az X100T-n is egy fix gyújtótávolságú optika van, ami ekv. 35mm, vagyis egy picit szűkebb a Leica 28mm-nél. Ami viszont van a Fujifilmnek, de nincs a Leica-nak, azok a konverziós lencsék. Ugyanis a Fujifilm két ilyen lencsét is ajánl a csúcskompaktjaihoz, amikkel már egy elég jó kis objektív sort kaphatunk. A WCL-X100 ekv. 28.5mm-t csinál az alap ekv. 35mm objektívből, a TCL-X100 pedig ekv. 50mm-ert. Mindegyik gyújtótávolságon megmarad az f2, mint legnyitottabb blende érték.
A Leica digitális telekonvertert kínál, ami lényegében egy digitális zoom. Ennek annyi haszna lehet, hogy segít eleve úgy komponálni, mint amilyen képkivágást használnánk később az utómunka során. A Leica-ban nem is ezek a tulajdonságok fogtak meg. Ha megnézzük a Leica kínálatát, a digitális M vázai szinte megmaradtak analóg szinten. Az M sorozatban nélkülöznünk kell az autofókuszt, nincsen tele programozható gombokkal. Ehhez képest a Q kapott af-et, és nem átnézeti kereső van beépítve, hanem elektronikus kereső, vagyis egy kis beépített LCD-t bámulunk komponáláskor. Sem az af, sem az EVF nem kimagasló, a felhasználó jogosan kérdezheti, hogy egy Leica miért ilyen lassú, a kereső miért szaggat néha? A Leica Q nem egy mai darab, más gyártókkal ellenben a Leica nem dob piacra évente új vázat, mint pl. a Fujifilm az X100 sorozatával. Mire ez a cikk megjelenik, szinte biztosan piacra kerül az 5. generációja az X100 sorozatnak. A 2015-ben megjelent Q-nak pedig csak mostanság jelent meg a második változata, ami várhatóan a mai kor elvárásaihoz igazítja a gépet.
Ezek fényében mégis milyen használni? Fantasztikus. Ezzel akkor el is köszönnék, hálás vagyok a Leitz Hungarianak a tesztelési lehetőségért, amint megjön a Q2, arról bővebben is írok. Sziasztok!
Csak vicceltem. A fotográfia történelme során sok híres fotós használt Leica vázakat. Az első olyan fényképezőgépek voltak, amiket a 35mm-es formátum miatt könnyen lehetett hordozni, és így akár feltünés nélkül használni. Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, Joel Meyerowitz, mind használtak Leica-t, Meyerowitz napjainkban is, ráadásul ő is a 28mm-t részesíti előnyben. Amikor egy hozzám hasonló, érzelmektől túlfűtött fotós a kezébe vesz egy Leica-t, természetes, hogy valamilyen szinten elindul a vágy, hogy Capa-k és Bresson-ok akarunk lenni. A 28mm nagylátónak megvan az a hátránya, hogy nem feltétlen érdemes minden témánál bevetni mert a gyújtótávolság miatt ha közelre megyünk egy archoz, azt torzítani fogja. Viszont azoknál a témáknál, amire a Leica készült, ott egészen zseniális képi világgal ajándékoz meg minket. Emberek közé belopva ezt a gépet és a mindennapokat fotózva óhatatlanul is tipikus szoció, dokumentarista stílusú képek lesznek.
Bájos modellemet, Zsófit párhuzamosan fotóztam egy ekv. 85mm f1.2 kombóval és a Leica-val. A kifejezetten portré optikával klasszikus, szép képek születtek, szép a bokeh, szépen visszaadja az arc formáját. Minden olyan kis szép és bájos, kiszámítható, standard. Ellenben a Leica-val készült képeken ugyanez a lány egészen más benyomást kelt. Olyan, mint ha egy parkban sétálva megláttam volna egy lányt, aki egy buliból valahogy arra tévedt korán reggel, és éppen a sokadik cigijét szívja el. Sokkal életszagúbb az egész, valahogy nem érződik, hogy beállított képek lennének. Pedig azok. Ennyit jelent a nagylátószög, különösen ez a 28mm f1.7, ami a Q-ra került.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bemutassam nektek Szöllősi Miklóst (fekete-fehér fotó, padon ülő gyermek), aki jelenleg 4. osztályos tanuló. Már lassan hagyomány, hogy egy-egy cikkben szerepelnek olyan gyermekek, aki valamilyen fogyatékkal élnek. Mikinek a járással vannak problémái. Dolgoztunk már párszor együtt, legutóbb egy fotóklub 50. éves jubileumi kiállítására került ki egy portré róla Nehéz lépés címmel. Miki nagyon türelmes, pedig néha fájdalommal is jár számára egy nehezebb pózt megtartani, ennek ellenére szereti, ha fotózzák. Édesanyjának jelentős anyagi kiadást jelent, hogy Miki életét minél komfortosabbá tegye, és segítse őt integráli a normál képességű gyermekek közé. Ha valamilyen formában szeretnéd Mikit támogatni, akkor a szerkesztőségen keresztül felveheted velük a kapcsolatot, segítünk a találkozást megszervezni.
Visszatérve a Leica-ra, a képi világon túl az sem mindegy, hogy van összerakva a váz, és milyen azt kézben fogni. Olyan, mintha egy magnézium téglatömbből faragták volna ki. Egészen biztos voltam benne, hogy kényelmetlen lesz, hiszen nincs komolyabb markolat, az egész simának és csúszósnak tűnik. Tévedtem. Életemben nem volt még ennél kényelmesebb kompakt a kezemben. Pont ott vannak dudorok és “benyomódások” a vázon, ahol annak lennie kell. Túlzottan sok gomb erre a gépre sem került, ezt szokni kell, ahogyan a menüt is. Sokszor lényegesen logikusabb és egyszerűbb volt egy-egy beállítást véghez vinni, mint ahogy én azt gondoltam. 1-2 nap alatt meg lehetett szokni, és nagyon gyorsan lehetett vele dolgozni.
Így utólag elmondhatom, hogy a Leica Q mindig is nagy szerelem volt, de mivel korábban nem próbáltam még, így ez csak amolyan plátói szerelem volt. Nem mondom, hogy a pár napos próba után a szerelem égig nyúló lángjai kialudtak volna, mert erről szó sincsen. A Leica képi világa fantasztikus, a színei szintén. Én nagyon szeretem a hidegebb, kissé zöldesebb színvilágot, ami a filmes korszakomra emlékeztet, és a Fujifilm negatívokra. A Q ilyen. A Leica mindig is a prémium kategóriát képviselte és az árcédula is ehhez igazodik. Számos tesztben megjelent ennek a kis gépnek az ára, amit általában túlzónak tartanak. Kivételesen én nem foglalnék állást azzal kapcsolatban, hogy ez egy drága kompakt vagy nem. Ezt döntse el mindenki, hogy a prioritásai mentén milyen kategóriába sorolná a Q-t. Az tény, hogy a Leica Q összességében nézve veszettül jó, különösen az a 28-as, ami rajta van, és ami egy könnyed mozdulattal macro obivá alakítható. Az utcai fotográfia a kedvenc műfajom és talán, ha lesznek rendszeres kiállításaim, akkor nélkülözhetetlen munkaeszközzé lenne számomra. Addig viszont marad a beteljesületlen szerelmi ábrándozás. Azt a Q... életbe de jó kis gép ez!
Javaslom mindenki számára, hogy keresse a lehetőséget és próbáljon ki egy Leica gépet! Akár ezt a Q-t. Garantálom, hogy egy életre szóló élményben lesz részetek. A Leica fényképezőgépek elérhetőségeivel és kipróbálási lehetőségeivel kapcsolatban nyugodtan bombázzátok a Leica-t a "Kérdezd a márkát" rovatban. Készséggel segítenek mindenben.
Szöveg és fotó: Peterson
Gyermek modell: Szőllősi Miklós és a lányom
Felnőtt modell: Szabó-Rácz Zsófia
Leica Q-t ábrázoló fotó: A lányom