Krakler Ágnes – Labda
– Mennyé’ ki jáccani’ halloood!! – Mámi a tésztának valót rakta össze éppen.
– Vagy nem is, itt van pénz, mennyé’ a bótba, vegyé’ túrót a tésztára, meg egy üveggel az olcsóbbikból, Tata ma pénzért dolgozik! – mosolyodott el nagyanyja. A mosoly ritka madár volt őnáluk, mióta Anyát eltemették… apját nem is ismerte, Tata meg Mámi nevelték azóta.
Mikor aznap Tata hazaért a kubikból, nagy csomag volt a hóna alatt. – Fizetésnap vót babám! – mondta a fiúnak.
– Elment az eszed Tata?! – Hiszen így is alig élünk, milyen bolondságokra költöd a drága pénzt?! – Mámi szinte sírva kiabált.
A fiú átvette, kicsomagolta a piros pöttyös labdát, nagy szemekkel nézte.
– Focistát nevelek belőled, ha addig élek is! – mondta Tata, és bocsánatkérően nézett Mámira.
Attól kezdve Tata esténként fáradtan próbálta mutatni a szabályokat, cseleket, de valahogy a fiúnak nem akaródzott megszeretni a focit, hiába magyarázták neki, hogy a magukfajtának csak ennyi esély adódhat.
A labda szinte szemrehányóan nézett a fiúra, mikor nem az udvarra fordult, hanem a konyhaasztal mellé telepedett.
– Mennyé’ ki jáccani! – hessintette Mámi.
– Mámi, meséld, hogy volt a lagzi! –
Amikor a sógorék lányát elvette a falu prímása, a lagzira ők is meg voltak hívva. Tata öltönyt húzott, Mámi felvette a déditől örökölt láncot meg gyűrűt, ő meg új inget kapott. A fiú még sose hallott olyan szépet, mint mikor az örömapa elővette a hegedűjét, és hegedűszóval kísérte az ifjú párt a pap elé.
– Bárcsak én is…- sóhajtotta…
– Eszedbe se jusson íllyen úri cifraság kiskomám! – Meg aztán mibű’ is vennénk hegedűt… meg a taníttatás… – Mennyé’ csak rúgjad a labdádat, az való a magunkfajtának! – morzsolt el egy könnycseppet Mámi titokban. De azért látta ő, hogy a labda meg a fiú sose lesznek jóbarátok…
Egyik éjjel suttogó veszekedésre ébredt.
– …Anyád lánca…! Meg gyűrűje…!
– Ne törőggyé’ te csak azzal, minek a magamfajta vénségnek kaláris…! – halkult el a suttogás.
Másnap este hamar hazaért a térről. Mámi meg Tata az asztalnál ültek és csendben beszélgettek, mikor benyitott, elhallgattak.
– Na mehetünk focizni! – akart Tata kedvében járni.
– Nem bírom én már azt a nagy futkosást, kedvem sincs hozzá, megette a fene! – fakadt ki Tata, de Mámi elmosolyodott, és egy nagy csomagot nyomott a fiú kezébe.
– Óvatosan nyissad babám, tokra már nem tellett! –
Izgatottan tépte a papundeklit, a hegedű súlyosan feküdt a kezében. – Ez…ez… de hát, hogy…? mikor…? –
– Ne foglalkozzá’ te azzal, indulj a szomszéd Gazsihó’ majd ű megtanít nyekergetni ezt a vacakot! – legyintette nyakon Tata a fiút.
- Személyes képmás nyeremények – Welczenbach Tamás
- Személyes képmás nyeremények – Fotóoktatás.hu
- Személyes képmás nyeremények – Fotófelszerelés.hu
- Személyes képmás nyeremények – Fotósviadal
- Személyes képmás nyeremények – Hama
- Személyes képmás nyeremények – StudioLine
Tata a konzervatóriumi évek alatt ment el, csendben ahogy egész élete zajlott. Mámi ott ült az első koncertjén, ünnepi ruhában, csupasz nyakkal és ujjal, boldogan.
Évekkel később, izgatottan hozta el a hangszerboltból a pici ujjakra alakított hegedűt, büszkén nyomta a fia kezébe.
– Gyönyörű… apa, köszönöm! – tette félre a fiú.
– Apa, ugye nem baj, ha most én inkább a piros labdával…. – halkult el a gyermek hangja bizonytalanul.
– Mennyé’ ki jáccani’… – hallotta a férfi valahonnan távolról, és mintha Tata kérges keze gurította volna a labdát a fia felé…
Szerző: Krakler Ágnes