Canon EOS RP, kell egy hét együttlét (2. rész)

Az első részben beszámoltam az RP-vel kapcsolatos első benyomásokról. Kicsit matekoztam a jelenlegi felszerelésem és a zseniális RP plusz RF 28-70mm f2 kombó grammjaival. Továbbá már adtam egy kis ízelítőt arról, hogy ez a 28-70-es és az RF 50mm f1.2 objektívek hogyan szuperálnak bizonyos helyzetekben.

Az egy hetes tesztelés utolsó napjára modellfotózást szerveztem. Úgy gondoltam, hogy 5-6 nap elég lesz arra, hogy megismerjem a vázat és az optikák határait, és az utolsó napon bátran bevethetem egy éles feladatra is. Mielőtt elkezdeném leírni a fotózás élményeit, szeretném bemutatni azt a hölgyet, aki beállt a Canon RP elé, és segített abban, hogy további tapasztalatokkal gazdagodjak a Canon MILC rendszerével kapcsolatban.

Csodaszép modellemet Mihályi Eszternek hívják, 17 éves. Élete első modellkedéséhez a Kazinczy utcában találkoztunk. A terv az volt, hogy csinálunk a 28-70-nel pár utcai fotót, aztán bemegyünk a Szimplába, ahol már vannak olyan helyiségek, ahol kevesebb a fény, itt tennénk próbára az RF 50
f1.2-t és az RF24-105 f4-et is. Esztiről tudni kell, hogy nagyon fegyelmezett. A fotózás előtt átbeszéltük, hogy mit szeretnék öltözék és smink terén. Meglepő, de az esetek többségében a smink az, amit szeretnek a hölgyek túltolni. Az öltözéket sokkal könnyebb megbeszélni, pedig lehetnek elképzeléseim olyan ruhadarabokra, amik pont nincsenek a szekrényben. De eddig, ha volt is ilyen, a fotózásra beszerzésre került. Sminkből én olyan színházi smink félét szoktam kérni. Minél természetesebb, annál jobb. Nem jó minden helyzetben az erős rúzs, a túl sok pirosító, a színesre kifestett szemhéj. Eszter megértette, hogy mit, miért kérek és egy nagyon jó ízléssel elkészített sminkkel érkezett a helyszínre, külön kiemelném azt, hogy pontosan 10:00 órára, ahogyan azt megbeszéltük.

Eszterben nagyon szimpatikus volt, hogy nem igazán lehetett őt zavarba hozni. Amikor megérkezett a találkozóhelyre, akkor még nem sejtettem, hogy a teszt hétnek nem csak a legfontosabb napja lesz ez, de a legkalandosabb is. Éppen csak köszöntöttük egymást, amikor egy erősen ittas “úriember” odalépett hozzánk, hogy bemutatkozzon Eszternek. Természetesen az sem zavarta igazán, hogy ott állok és éppen arra kérem, hogy távozzon. Eszterrel elindultunk a fotózási helyszínhez és ez az úr levakarhatatlanul követett minket. Mindenképpen szeretett volna a modellem közelébe kerülni. Nem volt könnyű menet, de miután határozottabb hangon kértem meg a távozásra, végül is lekopott rólunk. Szemmel láthatóan én idegesebb voltam, mint Eszti. Utólag bevallotta, hogy nem ez volt az első ilyen eset, és már elég jól tudja kezelni, nem jön zavarba. Ez a fajta nyugodt tudatosság volt rá jellemző az egész fotózás alatt. Kommunikáltunk, mert nyilván a kéréseimet, instrukcióimat meg kellett fogalmaznom, de végig a munkára összpontosítottunk. Nem történtek felesleges dialógusok, nem bratyiztunk. Végig tudatában volt annak, hogy munka van, és az idő nagyon értékes. Csak tette, amire kértem, játszott az arcmimikájával, ahogy kértem. Természetesen belebotlottunk még jópár önkéntes kérőbe, udvarlóba, kalandorba. Volt, akiben több pia dolgozott, volt, akiben kevesebb. Volt olyan is, aki oda állt Eszti mellé, hogy fotózzam le őket együtt. Az ilyen pillanatokat próbáltam humorosan venni, bár bevallom, hogy nem volt őszinte a mosolyom. Teljes bizalommal volt felém ez a kedves, 17 éves lány, akit még néhány hónap választ el a nagykorúságtól, én meg a 40 évemmel, lányos apukaként, arra is fel voltam készülve, hogy ha kell, akkor egy kocsmai bunyóba is beszállok, hogy megvédelmezzem őt. Azt meg csak csendben jegyzem meg, hogy Eszti életkorából fakadóan az egész fotózás szülői engedéllyel történt, olyan ígéretekkel, hogy nem lesz baj. Úgy éreztem, hogy nagy felelősség van a vállamon. Szerencsére nem fajultak el a dolgok, végül is Esztivel jól kezeltük a helyzetet.  Nagyon jó volt vele dolgozni, az egész sorozatot megcsináltuk 45-50 perc alatt. Egyáltalán nem számítottam erre, mert a tapasztalatok alapján minimum két órát számoltam, hogy ennyi kelleni fog, hogy megszokja a fényképezőgépet, oldott legyen és egymásra tudjunk hangolódni. Egészen biztos vagyok benne, hogy lesz még közös munkánk. Szerencsére Eszter is élvezte a fotózást és szívesen modellkedne máskor is, akár más fotósoknak is. Drága fotóstársak, amennyiben felmerülne az igény arra, hogy Esztert szívesen fotóznátok, modellként alkalmaznátok, bátran jelezzétek a szerkesztőség felé ezt, és segítünk a kapcsolatfelvételben.

Folytatva a Canon RP-ről az élménybeszámolót, az Eye AF ezúttal is jól szerepelt, hozzáteszem, hogy szükség is volt rá. Az EOS M50-ből már ismertem az AF pontok közötti váltás lehetőségeit, így amiben biztos voltam, hogy a hátsó LCD-t nem fogom touchpad-ként használni az AF mező áthelyezésére, mert egyszerűen használhatatlan. Beállítom az AF mezőt, hogy hova fókuszáljon, de elég ha egy picit hozzáér az orrom a kijelzőhöz és már el is ugrik az AF keret. Egy másik lehetőség, hogy a navigációs gombokkal léptetem az AF mezőt, de ehhez meg kell nyomni a csillag gomb alatt egy gombot és csak ezután van lehetőség a kis AF keret léptetésére. Hasonló volt a 6D-ben is az eljárás, csak ott át lehetett programozni úgy, hogy nem kellett külön egy gombot megnyomni ahhoz, hogy az áthelyezés lehetősége megnyíljon. Simán a navigációs gombokkal ki tudtam választani a számomra szükséges AF pontot. Ugyanakkor amíg a 6D-ben volt 11 AF pont, addig az RP-ben sok száznyi van. Sokkal időigényesebb a pontok közötti mozgás. Tulajdonképpen megoldásként vagy az Eye AF jöhetett szóba, vagy a jó öreg módszer, a rekomponálás. Főként az előbbit használtam. Kényelmes volt, remekül működött, akkor miért nehezítettem volna meg a saját dolgomat azzal, hogy f1.2-nél, amikor elég vékony a mélységélesség, rekomponálással bíbelődjek? A 28-70 f2 továbbra is hihetetlen kényelmet biztosított és 70mm-en a fullframe szenzornak hála csodaszép háttérmosást produkált. Az esetek többségében mindig csinálok pár alacsonyabb szögből is egész alakos fotókat, nagylátóval. Fuji vázon erre az XF 16 f1.4-et szoktam használni, ami fullframe-re számolva 24mm-nek felel meg. Éppen ezért a 28mm-es vége ennek a csoda zoomnak, kicsit szokatlan volt a számomra. Ügyelni kellett a torzításokra, a párhuzamos és merőleges vonalakra, hogy ne kelljen utólag korrigálnom ezeket a képen, mert annyira szűken tudtam Esztert fotózni 28mm-en, hogy az utólagos korrekciónál már annyi részlet lekerülne a képről, hogy rossz helyre esnének a vágások. Az a színes kapu ráadásul annyira jól mutatott, hogy nem szívesen vagdostam volna belőle. Mehettem volna picit távolabb a modelltől, viszont akkor már nem lett volna meg az a kis torzítás, amit a nagylátókban annyira szeretek. A 24mm-el picit kényelmesebb lett volna dolgozni. Persze ott volt a 24mm is a táskában a 24-105 zoomon, de nem akartam objektív cserélgetéssel megakasztani a fotózást. A 28-70 f2, mint mindig, ezúttal is gyors és pontos volt.

Miután bementünk a Szimplába, megtörtént az objektív csere, felraktam az RF 50mm f1.2-t. Engedéllyel bejutottunk egy olyan pince lejáróhoz, ami alapból el van zárva a látogatók elől, így kicsit nyugodtabban tudtunk dolgozni. A lépcsőházat egy lámpa sárgás fénye töltötte meg. A falak sem kaptak vakolatot vagy egyéb csinosítást. Nagyon tetszett ez a miliő. Elképesztően kevés volt a fény, az exif adatokból is jól látszik, hogy a biztos záridő érdekében gyakran ISO 6400-ig fel kellett menni. Nem mondom, hogy ilyenkor nem jelenik meg zaj a képeken, de még nem olyan vészes. Viszont ilyenkor csodálkozok rá mindig a Fujifilm szenzoraira, hogy APS-C mivoltukhoz képest, megközelítik a fullframe-ek zajszintjét.

A Szimplában tovább nézelődve, találtunk egy bárt, ahol szintén kevés fény állt rendelkezésre és ami volt, az is inkább lilás, narancsos hangulatvilágításként szolgált. Ha csak mi lettünk volna a bárban, akkor egy vakuval biztosan besegítek, hogy alacsony ISO szinten tudjak maradni. Erre nem volt lehetőségem, mert a vendégeknek kellemetlenséget okozott volna a hirtelen felvillanó erős fény. Plusz megvilágítás hiányában próbáltam a helyi adottságokat kihasználni, és úgy forgatni a modellt, hogy minél több fény világítsa meg. Így is elég magas ISO-t kellett használni az f1.2 ellenére is. Ahogy beültünk a bárba, újra megjelent Eszter körül néhány Don Juan, körülbelül 20 és 60 év közötti korosztályból. Azt tudni kell rólam, hogy amikor fotózok, akkor szinte megszűnik a külvilág a számomra. Nem nagyon érdekel, hogy mi folyik a hátam mögött, hiszen minden, amire összpontosítanom kell, az előttem van. Nagyon meglepődtem, amikor tartottunk egy pici szünetet, mert emberek álltak körülöttünk és minket, de főleg Esztert nézték, ahogy pózol. A rajongók legnagyobb örömére történt egy kis haj és smink igazítás, amit végig nézhettek, közben egy kicsit félre húzódva én objektívet cseréltem.

Eddig hallgattam róla, mert egy kis meglepetésnek szántam, főleg azoknak a kollégáknak, akik ezzel a témával keresnek meg folyamatosan. Egészen pontosan arról van szó, hogy mennyire lehet jól dolgozni egy Sigma Art objektívvel az RP vázon? Van egy jó hírem, ugyanis kaptam a váz és az objektívek mellé egy EF-RF adaptert is. Kifejezetten Sigma Art objektíveket szerettem volna feltenni. Sikerült kölcsön kapnom egy Sigma Art 50mm f1.4 optikát és egy barátomnak további tapasztalatai vannak a Sigma Art 24 f1.4-gyel. Az elmondása szerint hibátlan az adapterezés ellenére is. El akarta adni ezt az obit, de mivel pont egy RP-t készül megvenni ezzel az adapterrel, inkább megtartja. Tulajdonképpen én is csak jókat tudok mondani, sőt nekem a Sigma Art 50mm f1.4 picit élesebbnek is tűnt, mint az RF 50mm f1.2. Az AF gyors volt, és ami még fontosabb, hogy pontos is, ami a Sigma Art obiknál nem mindig jön össze DSLR vázakon. Nekem az Art 35mm f1.4 volt és időnként az is hajlamos volt mellé lőni, pedig nagyon megnéztem és nagyon kipróbáltam a Fotoplusban amikor megvettem. Sőt, a próbában az eladók még segítettek is teszt ábrákkal, tanácsokkal. A lényeg, hogy az RP-n egyetlen exponálás sem ment mellé, még a bárpult környékén lévő nagyon kevés fény ellenére sem. Az egyetlen, amit észrevettem, hogy az Eye AF-hez közelebb kell mennem, hogy érzékelje az arcot és a szemet, mint az RF 50 f1.2-vel. Ez az egyetlen, ami feltűnt, viszont, ha megvan az arc és a szem, akkor már nem ereszti könnyen. Azt tudom mondani azoknak, akik adapteres megoldásban gondolkodnak, hogy bátran számolhatnak ezzel a lehetőséggel. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet írok egy Sigma optikával kapcsolatban, de a Sigma Art 50mm f1.4 ráadásul lényegesen könnyebb is volt az RF 50mm f1.2-nél.

A teszt utolsó felvonása az RF 24-105 f4-gyel vette kezdetét. Maradtunk a bárban. A záridő 1/13-ra hosszabbodott f4-en és persze ISO 6400-on. Ennél magasabb ISO értékre nem engedtem fel a vázat. Gondoltam, hogy ez az obi stabilizált, nem lesz gond 24mm-en. Elvileg 1/24 lenne az ideális záridő, ehhez képest az 1/13 durván egy fényértéket jelent csak. Az eredmény határeset lett. Még nem mozdult be, de láttam már ennél jobb stabit is. A Fujinak van egy XC 50-230-as objektíve. Ez egy kit objektív nagyon gyér f4.5-6.8 fényerővel, de 230mm-en még 1/50-es záridővel tudok vele hasonló határesetet produkálni. Próbáltam közelebbi portrét is csinálni a bárban, kifejezetten kértem Esztit, hogy álljon stabilan és ne mozogjon. Ezek a képek mind bemozdultak. Ha már több volt a fény és egy picit tudott gyorsabb lenni a záridő, akkor tökéletesen tette a dolgát. Rajzolatra is szimpatikus objektív, bár az f4 ellenére is lágyabbnak érzem, mint mondjuk a 28-70-et f2-n. Külön nem feltétlen venném meg, de ha váz mellé kit-ben kijön egy jó ár, akkor ez egy simán jó objektív. Nem nehéz annak ellenére, hogy ez is inkább egy DSLR optikájára hajaz, mint egy kis MILC lencséjére.

A fotózáshoz becsatlakozott egy nagyon jó barátom is, Papp Zoltán fotográfus. Történetesen az övé volt a Sigma Art 50mm f1.4 és a Sigma Art 24mm f1.4, akinek ezúton is nagyon köszönöm az eszközökkel való támogatását. Miután elköszöntünk Esztitől, úgy döntöttünk Zolival, hogy még iszunk valamit és megnézzük a fotókat. Rátaláltunk egy hangulatos helyre a Spíler Bistropub Budapestre a Gozsdu udvarban. Alapjában véve nem dohányzom, viszont időnként elszívok egy kellemes szivart. A Spíler dohányzó szakasza egy fedett teraszon van. Az egész terasz egy nagy, rácsos padlózatra lett berendezve. Miközben nézegettük a fotókat, kiszúrtam, hogy lassan csordultig lesz az SD kártya fotókkal, ezért beraktam egy üres kártyát. A vázból kiszedett SD-t beraktam a táskám egyik zsebébe. Nem tudom megmagyarázni, hogyan történhetett, de ahogy matattam a táska zsebébe, kicsúszott belőle a kártya. Természetesen bepottyan a rács alá. Hogy a helyzetet tovább bonyolítsa, a rács alatt kb. 2m mélység tátongott. Mindjárt szóltam egy pincérnek, ő pedig szólt egy vezetőnek. Egy nagyon kedves, fiatal hölgy volt a manager. Azonnal telefonálni kezdett, hogy kiderítse, hogy lehet lejutni a rács alá. Kiderült, hogy nincs semmi extra nehezítés, csak fel kell emelni a rácsot és egy létrán lemenni. Örömmel lementem volna, de a manager nem engedte, gondolom azért, nehogy bajom essen és ezért pereljek. Pedig eszemben sem volt perelni csak legyen újra a kezemben a kártyám az egész fotóanyaggal, amit Esztiről csináltam. Meglett a kártya és nem történt semmi baja. Nagyon hálás vagyok a manager hölgynek a leleményessége és azonnali segítőkészsége miatt. A cikkben szereplő fotók, hogy eljuthattak a publikálásig neki köszönhető.

Zoli barátommal mindjárt eszünkbe is jutott, hogy mi lett volna akkor, ha ez a kártya egy tengerbe esik vagy olyan helyre, ahonnan nincs vissza út? Sokáig nem volt olyan vázam, amibe két kártya is betehető lett volna. Soha nem is hiányzott igazán, mert mégis mi történhetne? A legtöbb tesztben, ha egy váz nem fogad két kártyát, azzal szokták magyarázni, hogy nem profiknak szánt váz. Én meg a történtek fényében azt mondom, hogy egy amatőr se érje be egyetlen kártya hellyel, mert nem csak egy profinak lehetnek fontosak a képei. Van még egy tartozásom, méghozzá az akkuról is mondani valamit. Gyakran szidják a MILC vázakat, hogy a kis akku kevés exponálást bír. Ezen a napon teljesen lemerülésig hajtottam az EOS RP-t. Nem tudom, hogy hoztam össze, de 787 exponálást tudtam kisajtolni a kicsiny akkuból. Ez azért nem rossz.

Az első részt azzal kezdtem, hogy talán az egy hetes tesztelés során találok majd olyan problémákat az RP-ben, ami miatt megnyugodhatok a Fujifilm rendszerre váltásom felől, és igazi bizonyosságot nyerek arról, hogy nem volt rossz döntés. Ha most nem lenne X-H1-em, akkor azt mondanám, hogy várhattam volna még egy kicsit a Canon MILC-re. Így viszont, hogy X-H1-em van, nem érzem azt, hogy rosszul döntöttem volna. Ergonómiára és kezelhetőségre a Fuji nekem telitalálat. Öröm vele a munka. Viszont nyilván nagyon boldog lennék, ha lenne egy RF 28-70mm f2-höz hasonló optikája a Fujinak. Sajnos nincs. Pedig ez a 28-70 nagyon csábító. Egy igazi unikum, ami számomra többet sugall annál, hogy a Canon gyártott egy nagy fényerejű alap zoomot, hogy megmutassa, hogy ilyet is tud. Bennem sokkal inkább egy üzenet fogalmazódik meg egyenesen a Canontól, ami valahogy úgy szól, hogy: Újra odafigyelünk a fotográfusok igényeire. Szerintem ez örvendetes és nagyon jó irány. Csak így tovább!

Szöveg és fotó: Roszberger

Modell: Mihályi Eszter