Az elmúlás diszkrét bája

2020-04-062020-05-16 Roszberger Bandi 734 ViewsAz elmúlás diszkrét bája

A kezdetek

Gyerekként mindenki imádja az elmúlt korokról szóló történeteket, a mitológiát, rejtélyeket. Az ősi civilizációk mind a mai napig rengeteg embert vonzanak, elég csak a több ezer turistára gondolni, akik felkeresik a görög, római, inka, maja civilizációk romvárosait vagy rendszeres látogatói a múzeumoknak. Ugyanakkor sok kérdésre még a tudósok sem tudják a választ, mint Atlantisz legendája, vagy az Artúr mondakör valóságtartalma. Az ereklyékről, mint a Frigyláda, a Végzet lándzsája, már ne is beszéljünk. Nem véletlen az Indiana Jones filmek és a hasonló témájú számítógépes játékok (Tomb Raider, Uncharted) sikere.

Ezekhez kapcsolódik szervesen a másik kérdéskör, az elmúlás, a halál témája, amely megfoghatatlanul ott lebeg mindenki feje felett és legalább ennyien kutatják, az utóbbi évek katasztrófái és járványai csak ráerősítettek erre. A posztapokaliptikus témájú filmek, könyvek garmadája bizonyítja, hogy az emberiséget mennyire foglalkoztatja ez a kérdéskör. Honnan jöttünk? Hová tartunk? Mi marad utánunk? Mi az élet értelme? Hagyunk egyáltalán valami nyomot az örökkévalóságban? Tényleg csak ennyire kis porszemek vagyunk a világegyetemben? Általában a hétköznapi rohanó élet ki is öli az emberekből a gyerekkori kalandvágyat, az elmúlással pedig nem szívesen foglalkoznak.

Nálam nem így történt. Az egész egy múmiával kezdődött még kisiskolásként a Természettudományi Múzeumban. Akkor éreztem azt, hogy jó lenne tudni, ki volt ő, mit csinált, hogy élt. A családban pedig a régi korok, a mitológia mindig is kedvenc téma volt. Nagyon sokáig régész szerettem volna lenni, aztán rájöttem, hogy amit az iskolában tanítanak, csöppet száraz anyag és esélyem sincs a dátumokat megjegyezni. És persze le is beszéltek róla, mondván, hogy abból úgysem lehet megélni. Így aztán teljesen mással kezdtem el foglalkozni (informatika), "hobbiként" metafizikával, pszichológiával, de sosem adtam fel azt, hogy valamilyen szinten a múlttal foglalkozzak.

És hogy jön ide a fotózás? A fotózás szintén gyerekkorom óta az életem része, édesanyám is imádott kattintgatni, rengeteg régi családi fotó gyűlt össze. Aztán rám is ragadt ebből a "mániából". Szerettem volna mindent megörökíteni. Először filmes gépet vittem magammal osztálykirándulásra, majd lett egy kis digitális kompakt gépem, akkor főleg a természet volt a téma, makrók, néha még az is megfordult a fejemben, hogy természetfotós leszek, de ez sokáig megmaradt csak hobbinak, nem is foglalkoztam vele komolyabban.

Az áttörés 2011 szeptemberében történt, amikor barátokkal Szegeden megtaláltuk az uszálytemetőt (előtte a Szent István téri víztoronyba véletlenül bezártak minket). Mivel nem éppen ilyen jellegű felderítéshez öltöztünk, a derékig érő gaz és fémtörmelék miatt nem tudtunk közel menni a roncsokhoz, de így is zseniális érzés volt egy kis szeletkét látni ezekből a régi vasakból. A madár se járt arra. Csend, nyugalom, a nap tűzött ránk, szinte megállt az idő… mintha visszamentünk volna a múltba. Ki tudja, merre jártak ezekkel a járművekkel… A földön találtam egy rozsdás lakatot. Gondolkoztam rajta, hogy elhozom, de úgy éreztem, annak ott a helye.

Az urbex íratlan szabálya szerint egyébként "Take nothing but pictures, leave nothing but footprints." (Szabad fordításban: "Csak fotókat készíts, csak lábnyomokat hagyj magad után.")

Ott körvonalazódott bennem, hogy szeretném a múlt ránk maradt darabjait felkutatni és megörökíteni, megmutatni másoknak is. Így jött létre a Kósza Krónikák blog (http://koszakronikak.blogspot.com).

Ez nem profi fotós oldalnak indult, inkább dokumentációnak, túraleírásokkal egybekötve. Az elhagyott épületek, gyárak, roncsok, romok fotózása mellé még a régi, többnyire használaton kívüli temetőket is bevettem a projektbe.

Daróczi család síremléke (Szentháromság temető, Kecskemét)

2018-ban végeztem el Budapesten a fotográfus és fotótermék-kereskedő OKJ-s képzést, utána már kifejezetten az is célom volt, hogy minél látványosabb, művészi értékkel bíró képeket készítsek, minél jobban átadjam az adott hely hangulatát, minél inkább megérintse a nézőt a múlt.

2020 februárjában volt bemutatkozó kiállításom Kecskeméten a Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamarában, ott tájképek, városképek, temetői szobrok mellett szerepelt például a Nagyvásártelepről, a leégett Budafoki papírgyárról, a használaton kívüli mátrai síúgrósáncról fotóm, én se gondoltam volna, hogy ilyen nagy sikert aratnak, kissé félve is válogattam be a képeket.

Pillanatkép a kiállítás megnyitójáról (fotó: keol.hu)

Legjobb élményem volt, hogy édesapám nyugdíjas kolléganői körbe álltak, úgy kérdezték, merre van ez a síugrósánc, ők is szeretnék megnézni.

Egy kisiskolás csoportnak rengeteg kérdése volt, hihetetlen jó érzés volt látni a valódi érdeklődést és rajongást. Az egyik kislány többször is kérdezte a Paraszék kapcsán, hogy ugye nem volt nagyon sötét, mert ő fél a sötétben, de nagyon szeretne ilyen helyekre elmenni. (kép lentebb).

Séták a múltban

Elhagyatott helyeket találni nem nehéz, ma már rengeteg információ kering fent a neten. Az urbexes csoportokban is segítőkészek az emberek. Mindig tájékozódok, mire számítsak, ha elindulok az ország másik felébe, akár külföldre, ne érjen meglepetés. A helyzet sokszor változhat: elképzelhető, hogy az addig szabadon bejárható épületet lezárták, lebontották, felújították, a roncsokat szétdarabolták.

Amit mindig figyelembe veszek: szabadon bejárható-e, esetleg őrzik. Őrzött helyekre nem lógok be, megpróbálom kideríteni, kihez tartozik és kérek engedélyt. Tény, hogy így kevésbé izgalmas és romantikus, ugyanakkor lecsökkenti az esélyét, hogy feljelentsenek (sajnos a békés felfedezőkkel ellentétben sokan rongálni járnak, vagy jobb állapotban lévő épületbe lopni, nem hiányzik, hogy bármire belekeveredjek).

Amivel még számolni kell, az az épületek állapota, roncsok környéke. Mindig zárt, lábat védő cipőben indulok el, mert a földön mindig sok a törmelék. Lehet, hogy az épület mállik szét, lehet, hogy szétverték, de tégla-és üvegdarabok szinte mindenhol vannak, fából kiálló szög is gyakori. Mindig figyelek a lábam elé, lehet lyuk a padlóban, hiányozhat a lépcső. Felfelé sem árt pillantani időnként, a tető beomolhat. Ha valaki erre adja a fejét, lehetőleg sose induljon egyedül útnak! Lehet baleset, rosszullét, akár kóbor kutyákba is bele lehet futni.

Ház az erdő mélyén (erre véletlenül bukkantam egy barátommal, akiről portrésorozatot készítettem).

Általános fotós felszerelésem: kényelmes hátizsák, amibe belefér az összes cuccom. Sony mániás vagyok, de a régi Alfa 77-essel a zajosodás miatt nagyon szívtam. Amióta megvan a Sony A7 III, nagyságrendekkel könnyebb dolgom van. Nagylátószögű objektív, hogy szűk helyeket is be tudjak fotózni vagy éppen nagy tereket, amiknek a torzítás kifejezetten jól áll. Emellett teleobjektív a részletekhez. Újabban egy Helios 44M-4-es vintage objektív a nagy szerelmem, ami nem csak portrézáshoz jó, hanem a részletek kiemelésére is tökéletes. Állványt is célszerű lenne vinnem magammal, de az mindig elmarad…

A kecskeméti Homokbányánál (volt szovjet laktanya) többször is jártam. Amikor először derítettük fel a terepet, tartottunk tőle, hogy a közelben lakók ránk hívják a rendőrséget, de senki nem foglalkozott velünk. Az épületen átsüvítő szél csapkodta a megmaradt ablaktáblákat, a frász tört ki bennünket tőle, sokszor olyan zajok voltak, mintha más is járkált volna az épületben. Néha ráléptünk egy-egy kitört üvegtáblára vagy nagyobb üvegszilánkra a földön, akkorát szólt, mintha bomba robbant volna.

Homokbánya, volt szovjet laktanya, Kecskemét

Az egyik tiszti épületben egy sávban hiányzott a padló, egyszer pedig barátom szólt, hogy öhm, picit lépjek már arrébb, mert egy betontömb lóg pont a fejem felett és körülbelül az imádság tartja, a fa pedig benéz a lyukon.

Ugyanitt az egyik egykori lakásban egy hajléktalan által berendezett szobát találtunk, valószínűleg az illető már kiköltözött, a másik szobát wc-nek használta. Ilyen helyeken szinte mindig előfordulnak. Gyanús társaságba is futottunk bele, nem kizárt, hogy droggal üzleteltek, kikerültük őket, ők se foglalkoztak velünk.

Egyszer pedig olvastuk, hogy az épületek közelében akasztotta fel magát egy biztonsági őr. Bár viszonylag ritka, de mivel általában a városok, települések szélén lévő épületekről van szó, számolni kell ilyen szituációval is (találtak már halott hajléktalant így régi épületben, gyilkosság áldozatát is).

Ami viszont vicces, hogy szinte mindenhol találtunk wc-csészét, még olyan helyen is, ahol finoman szólva sem indokolt.

A budapesti Nagyvásártelepre hirtelen felindulásból mentünk be, úgy, hogy szembe jött velünk az őr a pusztaság közepén. Próbálj meg láthatatlanná válni a fűcsomók között... legnagyobb meglepetésünkre unottan ránk nézett, majd ment tovább (valószínűleg épp befejezte a műszakot). Utána egy szétvert, kiégett autóroncs fogadott minket, bizalomgerjesztő volt.

A hatalmas csarnokban jártam úgy, hogy nagy lendülettel elindultam volna lefelé a lépcsőn, aztán néhány másodpercig inogtam semmi szélén, mivel a lépcsőnek konkrétan hűlt helye volt, csak egy lyuk maradt. Ellenben arany órában zseniális képeket lehetett itt készíteni az óriási ablakokon beszűrődő fénnyel (sajnos kb. 2 éve lezárták).

A Kőbányai Pincerendszerbe és a Dreher-villába (Havas-villa) egy ingyenes vezetést fogtunk ki, ahol nem lehetett elmászkálni a csoporttól. A villában a felső szintet és a föld alatti részeket állapotuk miatt lezárták, de mikor az egyik idegenvezető hölgy meglátta, hogy fényképezőgép van nálam, halkan megkérdezte, hogy nem szeretnénk-e ezeket is megnézni, csak várjuk meg, amíg elmegy a tömeg, ne lássák, hogy beengednek. Így jutottunk le a muzeális berendezésű konyhába.

Az épületben található kályhák megérdemeltek egy egész fotósorozatot.

A leégett Budafoki papírgyárat az épületet kezelő cég engedélyével hivatalosan sikerült bejárni. Itt ők maguk is figyelmeztettek a padlón lévő lyukra. Arra viszont én nem készültem fel, hogy egyes helyeken mennyire sötét van. Itt készült a már fentebb említett Paraszék, aminek szerencsére jól áll a fény-árnyék kontrasztja és a képzaj.

Az örök kedvenc helyem is itt található, Altomán Édenkertje, a komlóval és egyéb növényekkel borított egykori csarnok. Sajnos ide nem tudtunk bemenni, csak a mellette lévő épület tetejéről készítettem képeket. A két ellentétes oldalon lévő lépcső poszt-apokaliptikus filmdíszlet is lehetne. Láttunk már pár elhagyatott helyet, de ennyire szépen még sehol nem bizonyította a természet, hogy bizony utat tör és visszaveszi, ami az övé. Dzsungelből kinövő inka vagy maja romok nézhettek így ki egykoron, mikor a felfedezők megtalálták őket. És pontosan az ilyen élményekért éri meg…