Szeress bele a pillepalackba!

2020-07-132020-07-14 Roszberger Bandi 1356 ViewsSzeress bele a pillepalackba!

Nem könnyű témára vállalkozok mostani írásomban és nem is ringatom magamat olyan reménytelen reményekbe, hogy mindenkinek át fog menni minden gondolatom. Talán lesz aki őrültnek tart majd, de nem bánom. Amúgy az illető nem lenne messze az igazságtól. Akik ismernek, azok tudják, hogy én kifejezetten lelki ember vagyok. A szívemet és az érzéseimet követem és ha racionális döntést akar az élet kikényszeríteni belőlem, azon képes vagyok heteken, akár hónapokon át vergődni és a végén már csak azért hozok döntést, hogy legyen vége a szenvedéseimnek.

Fotográfus képesítést szereztem néhány éve és figyelem a környezetemben működő fotóstársakat, hogy ők mennyire zseniálisan kihasználják a bizonyítvány adta lehetőségeiket. Napról napra fogadják a megbízóikat, készülnek a szép fotók, fut a vállalkozásuk. Szerintem fantasztikus dolog és valahol ez is lenne az élet rendje. Konkrétan arra gondolok, hogy megtetszik egy szakma, megtanulom, aztán azzal keresem a kenyeremet. Csodálom őket. Látom a munkáikat és látom, hogy képesek megújulni, ha kell gyorsan trendet váltani. Annál is inkább nagy a csodálatom feléjük, mert ez nekem nem megy. Próbáltam én is így dolgozni, hogy kvázi futószalagon jöttek az ügyfelek és készültek a képek. Nappal fotóztam, este retusáltam és ez ment hosszú hónapokon át. Aztán kezdett hatalmas teher lenni. Eleinte volt lehetőségem és időm belevinni a saját elképzeléseimet és adni valami pluszt magamból. Aztán, ahogy egyre inkább megmondták a megbízók, hogy mit szeretnének látni, úgy egyre több lett a kötöttség. Olyat is kértek, amit soha nem csináltam volna meg magamtól, ezért egyre kevésbé élveztem. Engem ezek a kötöttségek maguk alá temettek és miközben levegőért nyújtózkodtam, már nem maradt energiám újból lángra kapni.

Lassan eljutottam oda, hogy kénytelen voltam válogatni a megbízások között. Voltak megkeresések, amiket nem vállaltam el, pusztán magam miatt. Csak azt csinálom meg most is, amiben jól érzem magamat. Amibe bele tudok szeretni. Persze ezt értsd a helyén és értsd jól! A feladatba, a kihívásba, apró dolgok együttállásába, magába a kompozícióba szeretek bele.

A suliban volt egy tanárnő, az egyik óráján elkezdett a fotózás lelki folyamatairól beszélgetni velünk. Érdekes volt látni, hogy mennyire megosztotta az osztályt. Volt aki értette, hogy mit akar és magával sodorta a téma és a tanárnő személyisége, és volt olyan aki csak legyintett az egészre. Azt hiszem, hogy ezzel nincs baj, mert ettől lesznek a képeink mások, ettől olyan sokszínű a világ. Ezért is kezdtem azzal, hogy reménytelen remény lenne ha azt gondolnám, hogy mindenkinek átmegy az üzenet amit szavakba próbálok önteni.

A tanárnőnk talán legerősebb mondata az volt azon az órán, hogy bármiről lehet jó képet csinálni, akár a pillepalackról is, ha beleszeretsz. Ez a gondolata a mai napig erősen meghatározza a munkámat és persze azt, hogy mit vállalok el és mit nem. Csak később jöttem rá, hogy sokkal több van ebben a mondatban, mint amire elsőre gondolna az ember. Szeress bele a pillepalackba! Jó, de hogyan lehet beleszeretni egy műanyag vacakba? Gondold végig, hogy szeretsz bele egy emberbe!

Az emberi test csak nagyon ritkán tökéletes. Az sem mindig jó, ha túl tökéletes, mert van akit zavar. Vannak akiket éppen a tökéletlen részletek ragadnak meg. A lélek kacifántosságába már nem is merek belemenni, ráadásul azt gondolom, hogy mondjon bárki bármit, az ember elsőre a külsőségekre figyel fel. Velem gyakran megesik, hogy távolabbról, fotós szemmel nézve egy embert, nagyon megtetszik és eltűnődök azon, hogy milyen fotókat készítenék vele. Milyen környezetbe helyezném, mit adnék rá, milyen fényeket használnék. Távolabbról nézve teljes az összhang, hiszen a teljes alakot látjuk, ahogyan tartja a testét, gesztikulál stb. Aztán ha közelebb megyünk, akkor már kezdenek előjönni a részletek.

Szerintem ilyenkor dől el, hogy sikerül-e beleszeretni a fotónk alanyába, tárgyába vagy nem. Mert ilyenkor kell eldönteni, hogy merre mész tovább. Ahogy megismerted a részleteket, azok előnyével és hátrányával, te döntöd el, hogy tudsz-e alkalmazkodni és előnyt kovácsolni a megismert részletek által vagy nem. Te döntöd el, hogy kutatod tovább azokat az elemeket amik aztán lázba hoznak, vagy elengeded. Esetleg csinálsz egy sorozatot, ami hétköznapi és kvázi kívülállóként veszel részt benne. Nekem ez utóbbi ami egy idő után teher. Ha meg is csinálok egy ilyen sorozatot, azt soha nem publikálom, mert nem vagyok igazi résztvevője a fotóknak. Én maximum a szabályokat követve igazgattam egy kicsit a kompozíción és lenyomtam a gombot. Talán kerül bele valami abból, ahogy én látom a világot a kamerán keresztül, de nem adtam a személyiségemből semmit, nem szántam időt arra, hogy igazán felfedezzem a feladatot és olyan részletekre fókuszáljak, amik még varázslatosabbá tennék a képeket.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:

Ha tovább mész és nem döntesz elhamarkodottan, szánsz időt arra, hogy alaposan megismerd azt amivel dolgoznod kell, akkor egészen biztos vagyok abban, hogy találsz olyan részletet ami megragad és arra építheted a sorozatodat. Hogy őszinte legyek, nekem nincs mindig ehhez türelmem és van, hogy egyszerűen nincs meg a “kémia”, ezért elengedem a dolgot, még akkor is, ha egyébként minden klappolna. Olyan is előfordulhat, hogy egyszerűen nem vagyok egy hullámhosszon az alannyal. A személyiségünk nem tud együtt rezdülni. Bizony, ha emberről van szó, akkor ez sem elhanyagolható. Nyilván ha maradunk a pillepalack példánál, ott maximum a formába, a színekbe, a matricákba, márkajelzésbe szerethetünk bele. Túl sok személyisége nincs a palacknak. Vagy mégis?

A tárgyakat emberek tervezik és a tárgyak formája gyakran tükröz valamit a tervezőből. Szerintem nagyon jó példa erre az Apple és az iPhone. Steve Jobs halála óta gyakran érik olyan vádak a céget, hogy a mai iPhone-ok már nem olyan egyediek, sokkal inkább beálltak egy racionális formavilágba, amivel kiszolgálják az igényeket. Ez nem véletlen. Tim Cook egy racionális gondolkodású üzletember. Steve Jobs egy karizmatikus művészlélek volt. Egészen más személyiségek és ez erősen látszik a vállalat üzletpolitikáján és termékein is.

Amikor vásárolok valamit, akkor engem gyakran megragad annak a tárgynak a története, vagy bármi olyan apró részlet, ami megpendíti a lelkem húrjait. Anno amikor az első full frame vázamat vásároltam nagyon gondolkodtam rajta, hogy Canon vagy Nikon legyen. A Canon nyert, de nem feltétlen azért mert jobb gép lenne vagy műszakilag legyűrné a Nikon hasonló szintű gépét. A Canon felirat karakterei ragadtak meg és nem engedtek. Hasonló élményem volt a Fujifilm gépeivel is. A tárcsákkal való állítási lehetőség visszarepített azokba az időkbe, amikor még filmre fotóztam és ez nagyon jó érzés volt.

Összegezve a gondolataimat, időt kell szánni arra, hogy megismerjük akit és amit fotózni akarunk. Ha találunk valami olyat, amibe bele tudunk szeretni, legyen az egy hangulat, egy érzés amit az adott fények és árnyékok kiváltanak, akár egy szempár, egy tekintet stb. Ha ezeket megtudjuk ragadni, akkor nyert ügyünk van, mert a kompozícióink a bennünk kialakult érzésekből merítenek majd, így igazán belevihetjük a magunk személyiségét a fotókba és elkezdünk kommunikálni. Nem szabad kapkodni. Van, hogy én is percekig csak nézem a modellt a lámpa fényében és keresem a pillanatot, kutatom azt a részletet, amibe beleszerethetek.

Szöveg és fotók: Roszberger Bandi

Kivételesen most nem a nevemmel zárom az írást.

Lenne még itt egy apró üzenet.
Csupán egy semmi kis gondolat a nagy szavak helyett.
Viola… Mindenért köszönet!