Hulladék az egész

Készülőben van egy interjú velem, amiben megfogalmaztam azt a gondolatot, hogy a sikerhez vezető út kudarcokkal van kikövezve. Ez már szinte közhelynek számít, de a kudarc szerintem jó dolog. Feltéve ha a magunk oldalára tudjuk állítani. Mi fotósok, szeretjük a legjobb képeinket mutogatni pedig egészen biztosan mindenki számítógépe rejteget rontott képeket is bőven. Időnként szeretem ezeket a fotókat elővenni és eltöprengeni azon, hogy tudtam ennyire elszúrni.

Arra gondoltam, hogy mutatok párat az én igazán szar fotóimból és írok egy kicsit róluk, hogy miért lett olyan amilyen. Itt van mindjárt ez a hamburgeres fotó. Nem egy Burger King-es reklám igaz?

A sztorija, hogy a suliba kellett a portfólióba tárgyfotó és az étel fotók belefértek ebbe a kategóriába. Gondoltam, hogy elmegyek a boltba és veszek egy félig kész hamburgert, amit majd felcicomázok. A YouTube-on láttam több videót is, hogy kellene ilyen hamburgeres fotókat csinálni de egyik sem nyerte el a tetszésemet. A legnagyobb problémám azzal volt, hogy mindegyik úgy kezdődött, hogy lefújták hajlakkal, nekem pedig feltett szándékom volt megenni. Vettem salátát, paradicsomot, hagymát és próbáltam valami formát csinálni az egésznek. Lúdtollal igazgattam a ketchup-öt a cuccon, rendezgettem a zöldségeket, hogy legyen valami kinézete. Próbáltam nem egy szokványos hamburger fotót csinálni és a salátát úgy elhelyezni, hogy a zsemle tetejével adjon egy átlós vonalat. Szerintem kicsit túlgondoltam a dolgot. Világításnak egy Yongnuo ledlámpát használtam aminek változtatható volt a színhőmérséklete. A melegebb hatás kedvéért direkt sárgásabb fényt adtam neki. Valahogy mégsem sikerült ez a fotó. Az egyik nagy hiba, amit elkövettem, hogy ezt szántam magamnak ebédre és a végére már baromi éhes és türelmetlen voltam. Az elrendezéssel még talán meg lehetne barátkozni, de lássuk be, hogy szarul van megvilágítva. Nincsenek árnyékok, lapos. A zöldségkarikák lehetnének vékonyabbak, hogy ne legyen túlpakolva és ízlésesebb legyen, a zsemle teteje kaphatott volna egy kis pirítást alulról stb stb. Hulladék az egész és elment vele legalább 1.5 órám. A végén bosszúból megettem.

Aztán itt van ez a másik gyöngyszem ezzel a repülővel.

Akkoriban olvastam a svenkelésről. Sőt. Konkrétan olvastam egy cikket a hogyan kell svenkelni témában, amikor meghallottam a permetező távoli hangját. Kaptam a fényképezőgépemet és gondoltam, hogy a frissen tanult dolgokat mindjárt át is ültetem a gyakorlatba. Szerencsémre a permetező elhúzott vagy 5-6 alkalommal a házunk előtt én meg a 9. emeleten az erkélyen várhattam exponálásra készen. Rengeteg fotó készült. Ez lett a legjobb. Hogy a többi milyen lett azt inkább engedjük el. Ez sem volt mindig ilyen, mert ennél is szarabb volt, ez már a kitartó utómunka eredménye. Soha nem értettem magamat, hogy vagyok képes órákat dolgozni a Photoshop-ban egy szar fotóval. Mégis mire számítok, hogy majd jó lesz? Adtam a szaturációnak rendesen. Legyen kék az égbolt és legyenek a házak sárgák mert én naplementés meleg fényeket akartam. Mondanom sem kell, hogy valamikor délután jött a repülő és még elég messze voltunk a naplementétől. Sajnos hiába a színek, de élességet nem lehet úgy generálni mint élénk színeket. Az a repcsi sajnos nem lett éles. Bár én mindent elkövettem annak érdekében, hogy annak tűnjön, de szar az egész. Jobban mutatna ha a repcsi harmadolásban lenne, ami még meg is oldható Photoshop-ban, de az élesség hiányát az sem oldja meg. Ja, és hogy teljes legyen az öröm, a fotózás után takaríthattam az objektívet rendesen mert a permetet ráfújta a szél.

Mutatok még egy fotót. Találtam több olyan képet, ami már ránézésre is el van szúrva. A modell karjába belevágtam, lógnak a kezei, rossz a kompozíció, de most direkt nem egy ilyet mutatok. Helyette egy olyan fotó lesz, amiről sokáig próbáltam meggyőzni magamat, hogy jó. Ha ránézek, a mai napig érzek egy diszharmóniát, de mégis próbáltam eladni önmagamnak azzal, hogy ez így a jó.

Szerencsére nem fizetős fotózás volt. Akkoriban még nem kértem pénzt a fotózásokért. Nem volt végzettségem és csupán hobbiként tekintettem a fényképezésre. Kimentünk Hannával és anyukájával egy erdős területre, ami már szép őszi pompába öltözött. Kitaláltam, hogy Piroskás fotókat szeretnék. Az Aldiban vettem hozzá egy lámpást, a piknikes kosár már meg volt, a jelmezt pedig Hanna anyukája megoldotta. A mai napig nem értem magamat. Miért nem léptem hátrébb egy lépést, hogy ne legyen ennyire szűk a fotó? Miért vágtam bele a lábfejébe? Miért nem tettem azt a lámpást lejjebb és valahogy jobban a kép széle felé? Miért lett ennyire sok holttér jobbra? Miért nem választottam egy korábbi időpontot, amikor még több volt a fény? Nem volt még vakum, csupán az a Yongnuo lámpám, amivel a hamburgert is világítottam, az meg édes kevés volt szabadban. Persze a háttérmosás szép a 85mm f1.8-al és azt hiszem, hogy anno nekem még nagyon ez számított. Volt ott annyi bokor és annyi lehetőség jobban elrendezni a kompozíciót, de kényelmes és lusta voltam. A kidolgozás sem éppen főnyeremény. Persze a sorozatnak lettek jobban sikerült darabjai is, de ez a fotó lássuk be…! Szar lett.

Ha vannak nektek is hasonlóan béna fotóitok kérlek, mutassatok már párat kommentben, hogy megnyugtassam magamat, hogy nem csak az én gépemen tanyáznak ilyen gyöngyszemek. 🙂

Szöveg és FOTÓK: Roszberger Bandi