Ennyi lenne az őszinte fotók titka?

Minden bizonnyal megosztó lesz ez a cikkem, de nem is annyira cikknek szánom, inkább csak egy eszmefuttatás. Amolyan idegrendszeri kattogás, ami a szívemben fogant és az agyamig jutott.

Nagyon szeretek fotósokkal beszélgetni. Általában sokkal hasznosabbnak érzem, mint mások fotóit elemezgetni. A magyarázat végtelen egyszerű. A fotó egy láthatatlan szférában, a lélekben fogan és az elkészült kép a végeredmény, ami a láthatóban jelenik meg. Megismerhetem-e a kész fotók titkát, ha mindig csak azt a fázisukat vizsgálom, amikor már készen vannak és a szerző publikálta őket? Rendszeresen keresem az alkalmat, hogy fotósokkal beszélgessek a fotózásról, a fotóikról és úgy általában a világról. Úgy gondolom, hogy ha megértem a lelki rezdüléseiket, akkor ezeket az információkat a kész képhez társítva fogom megkapni annak teljes történetét.

Egy fotó elkészítése nem azzal kezdődik, hogy a fotós a kezébe veszi a fényképezőgépét. Szerintem valahol onnan indul a dolog, hogy milyen világképe van. Mit gondol dolgokról, hiszen ezek fogják formálni a kommunikációját, ami megjelenik a képein is. Természetesen ez egy túl nagy halmazt jelent, aminek a tartalmát képtelenség megismerni egy beszélgetés során. De mi van akkor, ha leszűkítem a kört arra, hogy mit gondol a fotózásról?

Az utóbbi időben volt szerencsém fotós rendezvényeken résztvenni, nem egy alkalommal előadó szerepet is kaptam. Olyan is megesik, hogy egy egy napra lehorgonyzok a kedvenc fotós üzletem pultjánál és várom a vásárlókat, akik gyakran információkra éhesen teszik fel kérdéseiket az üzlet munkatársainak. Ha van lehetőségem, akkor becsatlakozok a beszélgetésbe. Ezek a legjobb alkalmak az eszmecserére. Nagyon érdekes, de sokszor frusztrációkat érzek az emberekben, pedig ha az alkotói szabadság oldaláról nézem a fotózást, akkor senkinek nem lenne oka erre. Persze egy ideális világban. Már sokszor megkaptam, hogy egy javíthatatlan idealista vagyok. Tudom. És még egy igazi álmodozó is.

Néha olyan érzésem van, mint ha egy versenypálya szélén beszélgetnék arról, hogy melyik versenyző miben jobb és a beszélgetőtársam mennyire szeretne olyan lenni, mint a már befutott élsportolók. Azt hiszem, hogy nincs min csodálkozni, 200%-on pörög a világ és mindannyian vágyunk a sikerekre az elismerésre.

Manapság egyre tökéletesebb fényképezőgépeket és objektíveket lehet kapni, amik már valóban mindent kiszolgálnak, még az olyan dolgokat is, amikre alapból nem lenne igény, de a gyártók kitalálják helyettünk, hogy mire lenne még szükségünk. Ráadásul szinte évente mindig bedobnak valami új dolgot amire vágyakozhatunk. Ennek megfelelően szinte tudat alatt, de elkezdünk vágyni a tökéletességre és ezért az állapotért képesek vagyunk mindent megtenni. Szabályokat követünk, órákat utómunkázunk, hogy olyanok lehessünk, mint a példaképeink. Ezek szuper dolgok és nem haszontalanok, de közben nem szabad abba a csapdába esni, hogy elfeledkezünk önmagunkról és azokról a fontos részletekről, amik megkülönböztetnek minket másoktól.

Pontosan tudom, hogy milyen érzés ez. Én vagyok az, aki képes volt akár órákat eltölteni (Gyakran még most is.) a PS-nál és addig hibajavítózni meg lasszózni egy egy árnyék pöttyöt vagy fényfoltot, amíg minden tökéletesen a helyére nem került. Sokszor lefotóztam egy témát úgy, ahogy nekem tetszik, de aztán biztos, ami biztos alapon megcsináltam úgy is, hogy szabálykövető legyek. Kidolgoztam mindkét verziót, aztán ment a tipródás, hogy melyiket publikáljam. Nem kevés időnek kellett eltelni ahhoz, hogy merjem vállalni a saját látásmódomat és átlépjek a szabályokon. Ez a folyamat nálam még most is tart. Vagy itt van a zaj kérdése. Sokáig a hajam égnek állt, ha egy fotóm zajos lett. Ez odáig fajult, hogy képes voltam rendszert is váltani a zaj miatt. Kész őrület igaz? Valahogy úgy érzem, hogy az egyre tökéletesebb technika mellett egyre inkább elvárás, hogy a képek kvázi tökéletesek legyenek. Tökéletesek, de milyen szemszögből? Tökéletesek magunknak vagy tökéletesek az aktuális trendek szerint?

Időnként kapok olyan kérdést, hogy a képemen miért melegebb a bőr tónusa és miért nem törekedtem arra, hogy természetesebb legyen. Ha megcsinálom természetesre, akkor meg mások kérdik, hogy miért változtattam azon, ami korábban a tuti volt. Hasonló örök kérdés, hogy miért nem vasaltam a bőrt simábbra, amikor az olyan nagy divat manapság. Lehet, hogy éppen azért, mert annyira trendi, hogy szinte mindenki ezt csinálja? Szépen lassan rájöttem, hogy ha mindig az éppen aktuális divat szerinti elvárásoknak akarok megfelelni, akkor önmagamat szorítom háttérbe. Szerintem ez a lehető legnagyobb hiba amit elkövethet egy fotós. Aki profi és megbízóknak dolgozik, ott nincs mese, követni kell a megbízó kéréseit. De mi van azokkal, akik maguk örömére fotóznak, esetleg művészi indíttatásaik vannak?

A kislányom 7 éves. Nagyjából 2.5 éve kapott egy kis rózsaszínű fényképezőgépet, ami bírja a strapát, nem kell félteni ha valaminek nekiüti. Az évek alatt rengeteg fotót csinált. Sok ezer exponálás lehet már benne. Ezek nagy része próbálkozások, kísérletezések. Keresi a szépet, a harmóniát. Jelenleg ott tart, hogy tudatosan komponál. Azonban nagy különbség van a tudatosan és a tudatosan között. Tudatosan komponál, amikor keresi a megfelelő szöget, hogy a téma kiemelkedjen a háttérből és nem fotózza le úgy, hogy a téma beleolvadjon a környezetébe például mert hasonlók a színárnyalatok. Tudatos, amikor úgy helyezi a témát harmadolásba, hogy senki nem beszélt neki a komponálás szabályairól, egyszerűen csak már kitapasztalta a sok ezer kattintás után és érzi, hogy az a kompozíció így lesz harmonikus. Más tudatosságról beszélünk akkor, amikor valaki kvázi bemagolja a szabályokat és kényszeresen azok szerint készíti el a fotóit.

Csodálattal nézem, ahogyan Olívia gyártja a fotóit és folyamatosan fejlődik. Ő valóban abból táplálkozik, amit megtapasztal és nem kuszálják össze a saját látásmódját az elvárások. Elképesztő türelemmel és kíváncsi próbálkozások sorával lépked előre. Mostanában lehet érzékelni, hogy a kis rózsaszín fényképezőgép kezd technikailag elfogyni és egy szépen komponált fotót elront azzal, hogy a digitális zoom miatt szétesik a fotó, vagy a nem túl acélos objektív miatt elmásznak a színek a különböző becsillanásoktól. Előbb vagy utóbb biztosan kap egy új gépet, de csak olyat, ami az aktuális tudásához illik és nincsen telepakolva olyan kényelmi funkciókkal, amik elveszik a gondolkodás és a kísérletezés izgalmait. Valahogy így kellene felnőtt korban is. Van ilyenre is példa.

Van egy nagyon kedves barátom, Joó Tibor, aki az mellett, hogy fotográfus, okleveles világítástechnikus és ámulatba ejtő, hogy milyen fényeket talál ki úgy, hogy nem rohan minden kis kiegészítőért a sarki fotósboltba, hanem házibarkácsban megcsinálja tejfölös vödörből meg chips-es dobozból a fényformálókat. Felhasznál mindenféle képtelennek tűnő kelléket és a stúdiója nincs telepakolva milliós értékű vakukkal. Inspiráló figura nemcsak azért mert előre gondolkodik a fények tekintetében, hanem mert kitartó és addig barkácsol, amíg el nem éri a kívánt hatást. Amikor látom, ahogy rakosgatja össze a legújabb kreálmányát, éppen azt a gyermeki játékosságot látom benne, mint a lányomban. Egy tét nélküli játéknak fogják fel az egészet és ettől lesznek szabadok az alkotásra. Nem szégyelem bevallani, de a Tibi barátom hozzáállása is és a kislányom felfogása is egy jó példa számomra. Próbálom magamba építeni azt a sallangoktól és túlzásoktól mentes egyszerű felfogást, amit képviselnek.

Itt vissza is kanyarodnék arra a gondolatra, amivel kezdtem. A frusztrációk, a verseny, a megfelelési kényszerek éppen a fotós saját stílusának a kiteljesedését tiporják sárba. Lehet, hogy az őszinte fotóknak csupán annyi lenne a titka, hogy szánjunk elég időt a saját fotós személyiségünk fejlődésére és adjuk oda magunkat a publikumnak?

Roszberger Bandi