Mert a valódi sikerek, a kis dolgokban gyökereznek és ott is érnek véget
Interjú Roszberger Bandi fotográfussal
Mesélnél egy kicsit a gyerekkorodról?
Kifejezetten stresszesnek mondanám. Apámnak például soha nem tudtam megfelelni, 12 éves koromban elváltak a szüleim. Nem igazán volt pénzünk. Anyám nem bírta ezt lelkileg és megpróbált véget vetni az életének. Kis híján sikerült neki. Ez után a testvéremmel az anyai nagymamánkhoz kerültünk. Itt kezdődött minden egy teljesen véletlen potya gyerekkori táborral. Ugyanis a nagyim abban az évben kitalálta, hogy jót tenne nekünk, ha a nyári szünetben elmennénk Kisgyónbányára egy újságíró és riportfotós táborba. Emlékszem nem igazán tetszett az ötlet, de megkaptam a táborhoz apám filmes fényképezőgépét és az akkori bizonytalan lelkiállapotomnak ez a fényképezőgép egy sziklaszilárd felelősségérzetnek tűnt. Így elmentem a táborba, a sorsom pedig megpecsételődött. Így lett a fotográfia azóta is szoros része az életemnek.
Hogyan hatott a gyerekkorod jelenlegi munkáidra? Inspirált ami veled történt?
A fotózás egyfajta önterápia lett számomra. A lelki rezdüléseimet, gyakran a külvilág okozta feszültségeimet próbálom feldolgozni. Lényegében magamért fotózok. További meggyőződésem pedig – misszióm, ha úgy tetszik –, hogy ha magamat képes vagyok a fotózással “gyógyítani”, ezt az érzést a képeimmel tovább adhatom másoknak is.
Lenyűgöző meglátás. Ehhez az önkifejezéshez milyen témájú/stílusú képeket készítesz?
A fotóim stílusa nagyon változó. Van, amikor kifejezetten nyomasztó képeket csinálok és vágyok a színeket mellőző szürkeségbe. Az utóbbi időben viszont azt vettem észre, hogy egyre több szín jelenik meg a képeimen. A mai kirakatvilágban hajlamosak vagyunk csak a jó dolgokat megmutatni magunkból és a drámai részünket elnyomni. Az életem drámaibb szakaszait éppen olyan fontosnak érzem, mint a boldog periódusokat. Nem elfelejteni akarom a veszteségeket, csupán feldolgozni és meríteni belőlük a munkáim során.
Tehát ha jól értem, az “ami nem öl meg, az megerősít” elven fotózol?
Igen, leegyszerűsítve így is mondhatjuk.
Mit gondolsz, mitől lesz valaki művész? Számodra mit jelent ez a szó?
Remek kérdés és rendkívül megosztó téma fotósok körében. Én például soha nem hívtam magamat művésznek. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valakit a művész titulussal illetnek, az egy olyan fajta megtiszteltetés, amit nem adományozhat magának senki. Ezt ki kell érdemelni.
Szerinted hogyan lehet ezt kiérdemelni?
Szerintem a művészet az emocionális világban gyökerező dolog, ami egyedi és megismételhetetlen. Mondok egy példát: Lemegyek a Duna-partra. Készítek egy csodálatos fotót, ahogy a nap feltűnik a horizonton. Igazán jól sikerül, bárki ránéz szépnek látja, gyönyörködteti. Azonban ez a kép ettől még nem feltétlen lett művészi. A művészet több holmi esztétikánál. Attól lesz valami művészi, ha minden alkalommal, amikor rátekintek, mély érzést generál bennem, magával ragad. Hatással lesz nem csak az érzékszerveimre, hanem a lelkemre is.
Ki az, akiről úgy gondolod, hogy az évek során a legjobban motivált téged?
Nem tudnék egyetlen személyt megnevezni. Nagyon hálás vagyok a feleségemnek, aki támogat és adott esetben kész áldozatokat is hozni értem. A fotózás nem egy olcsó dolog. Szerencsés fickó vagyok, hogy nem gördít akadályokat elém az ilyen kiadásokban. A fotózás jelentős időt is felemészt. Amikor fotózok, akkor nagyobb teher hárul rá.
Emellett mindenképpen meg kell említenem Trajbár Balázs fotográfus barátomat, akivel szinte együtt kezdtünk elmerülni a digitális fotózás rejtelmeibe. Ő az, aki rendszeresen átlendít az alkotói válságaimon.
Köszönettel tartozok Györgyi Adriánának, aki néhány éve megszervezte, hogy az iskolában, ahol akkoriban dolgoztam, a tanári folyosó falára felkerüljön 20-25db fotóm. Szinte egy „mini kiállítást” hozott össze. Ez volt az első igazán nagy lökés a fotós pályafutásom során, hiszen az első olyan alkalom volt, amikor komolyabb figyelmet kaptak a fotóim.
Mindezen felül, ha a fotós szakmából kellene ismert embereket említenem, akkor nagy hatással volt rám Balassa László. Egyszer azt mondtam neki, hogy úgy érzem, ott van nála, amit keresek és Ő az, aki ki tudja nyitni bennem a csukott ajtókat. Azt felelte, hogy higgyem el, hogy nincs nála semmi, ami nekem kellene. Minden nálam van, csak maximum még nem tudom használni. Csupán azon múlik, hogy akarok-e mondani valamit vagy sem. Akarok-e adni magamból valamit vagy sem. Ezek a mondatai azóta is velem vannak.
Szerencsés vagyok, hogy olyan emberektől tanulhattam, mint Taskovics Dorka, Velican-Patrus Dóra, Siményi Gergely, Egyházi Viola, Mónos Gábor. Egyházi Viola például egyszer azt mondta, hogy egy pillepalackról is lehet gyönyörű fotót csinálni, csak bele kell szeretni. Azóta is minden első kattintás előtt ez a gondolat jut eszembe.
Melyek azok a sikerek, amikre a legbüszkébb vagy?
Nem tudnék csupán pár mozzanatot kiragadni. Amikor a képeim felkerültek az iskola folyosójára, akkor arra voltam a legbüszkébb. Amikor fotóim jelentek meg Keleti Éva fotóművésszel egy fotóalbumban megannyi elismert fotográfussal egyetemben az Óbuda Fotóklub Egyesület gondozásában, akkor arra voltam a legbüszkébb. Amikor „A múlt jelene” című fotóm, amit a Cipők a Duna-parton emlékműnél készítettem és 2020-ban Perlensis Oklevelet nyert, akkor meg arra voltam a legbüszkébb. Ezek a sikerek inkább mérföldkövek. Egymásból nyíló ajtók, ergo egyik sem létezne elődje nélkül.
A mérföldköveken kívül, melyek azok a publikációid, melyeket még mindenképpen megemlítenél?
A tagfelvételem az Óbuda Fotóklub Egyesületbe, lehetőséget adott arra, hogy a fotóklub kiállításain az én fotóim is falra kerüljenek. Ezt követve viszontláttam a munkáimat különböző magazinok weblapjain, amik tovább lendítettek, egészen a National Geographic oldaláig, ahol már több fotóm is megjelent. De legalább ekkora siker, hogy 2019-től Viltrox Nagykövetként dolgozhatok a fotós eszközök gyártásában egyre ismertebb Viltrox Brand népszerűsítésén. Ez az út vezetett ahhoz, hogy a szenvedélyem egyben a munkám is lett, amikor lehetőséget kaptam, hogy a Záridő online fotós magazint szerkeszthetem.
Mikor és hogyan jött a Záridő Magazin megvalósításának ötlete?
Miután Viltrox Nagykövet lettem, az egyik feladatom egy blog írása volt, ahol a Viltrox termékeit mutattam be. A blog adta az ötletet arra, hogy indítani kellene egy fotós magazint. Úgy gondoltuk, hogy ha már belecsapunk, akkor valami friss dolgot szeretnénk megvalósítani. Az volt az egyik elképzelésünk, hogy a magazin legyen interaktív és az olvasók is alakíthassák a témákat. Ezenkívül nem csak írásos formában jelenünk meg, hanem videós tartalmakat is készítünk. Próbáltuk úgy kialakítani a portált, hogy minél szélesebb körben szólíthassuk meg az embereket. Nem csak híreket és teszteket közlünk. Az olvasók találnak nálunk fotótörténeti írásokat, beszámolókat kiállításokról, a fotózás etikettjéről vagy éppen a lelki oldaláról. 2020. év végén pedig lebonyolítottuk az első nagyszabású fotópályázatunkat is. A magazin egyébként nemrég, február 24-én ünnepelte az első éves születésnapját.
Annyi mindent elmondtál magadról, olyan sokrétű és széles ismeretekkel bírsz, de aki ilyen utat jár be, az sosem marad álmok nélkül, így meg kell kérdeznem: ez után van még beteljesítésre váró álmod, amit megosztanál az olvasókkal?
Természetesen bőven akad. Mindenképpen szeretnék egy saját kiállítást megvalósítani.
Egy másik nagy álmom, hogy a lányommal dolgozhassak együtt. Elmúlt 6 éves és már van egy kis kompakt fényképezőgépe, amivel rendszeresen alkot. Nagy öröm számomra látni, ahogyan felfedezi vele a világot és hogy milyen ügyesen viszi bele a maga kreativitását a fotóiba. Például legutóbb rájött arra, hogy ha egy bizonyos szögben a nappal szemben fényképez, akkor színes gömböcskék jelennek meg a képen. Ez az, amit a fotósok flair-nek hívnak, az objektív lencséjén becsillanó napsugarak okozzák. A profibb objektívekre a gyártók olyan bevonatokat tesznek, hogy ezt a becsillanást amennyire csak lehet, kizárják. A lányom viszont rajong értük és képes hosszú időt azzal tölteni, hogy a lehető legszebb elrendezésben kerüljenek a fotóra ezek a kis becsillanások. Szeret kísérletezni, amik eredménye gyakran a véletlenszerű felfedezés. Az új tapasztalatait pedig egyre tudatosabban alkalmazza a kompozícióiban. Bízom benne, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor közös fotózásokra indulunk!
Ha egyetlen szóval kellene jellemezned jelenlegi önmagadat, mi lenne az a szó?
Gyermek.
A miértet is megosztanád velünk?
Azt tapasztalom, hogy a gyerekek szeretnek kísérletezni, új dolgokat kipróbálni, feszegetni a határaikat, mindezt nagy bátorsággal. Éppen ilyen életszakaszomat élem. A lányom is néha elhatározza, hogy sportoló lesz, máskor meg rock sztár. Ha a gyerekek megkapják a megfelelő támogatást, gyakran valóban rock sztárok vagy olimpiai bajnokok lesznek. Persze az álmok illékonyak és nem érhetjük el mindegyiket, de ezt szerencsére előre nem tudhatjuk különben el sem indulnánk értük és rengeteg tapasztalattól fosztanánk meg magunkat. Erre az életérzésre egyébként van egy remek mondás egy ismeretlen szerzőtől, melyet külföldi utcaművészek is gyakran jelenítenek meg nyilvánosan: “The creative adult, is the child who survived.” magyarra fordítva: “A kreatív felnőtt, az a gyerek, aki túlélte.”
Mit üzensz azoknak, akik most bontogatják szárnyaikat és maholnap készülnek lasszóval megcélozni a Holdat? Mi a siker titka?
Van, ahol azt tanítják, hogy a siker másolható. Szerintem ez nem igaz. Sőt nem csak hogy nem másolható, de garancia sincs rá. A sikerhez meg kell mutatnod az egyediségedet ezért nem lehetsz felszínes. A teljes lényedet át kell adnod a fotódnak. Be kell költöznöd a képedbe. “A múlt jelene” című fotóm kapcsán szokták tőlem kérdezni, hogy miért éreztem úgy, hogy el kell készítenem ezt a képet. Azt viszont még senki nem kérdezte meg, hogy milyen alkotói folyamaton mentem keresztül, pedig éppen ez a kulcsa. A fotót egy nappal a január 27-i Holokauszt Nemzetközi Emléknap előtt készítettem. Amikor a helyszínre érkeztem nem álltam neki azonnal fotózni. Figyeltem az embereket, ahogyan virágokat helyeznek a cipőkbe. Láttam zokogó arcokat, ölelkező időseket. Szívtam magamba a hely tragédiáját. Mire letérdeltem a földre, hogy elhelyezzem a cipőimet, már az én szemeim is párásak lettek. Semmi más nem érdekelt csak a fotó és a bennem izzó fájdalom. Végső soron azt gondolom, hogy teljesen mindegy, hogy egy tárgyat vagy embert fotózunk. A flow akkor fog jönni, ha önmagunk vagyunk abban a képben, mert egyedül önmagunk az, ami elég őszinte ahhoz, hogy mások lelkéig eljusson.
A kiemelt képen: Roszberger Bandi – Fotó: Trajbár Balázs
Az interjút készítette: Neszvecskó Anna
Neszvecskó Anna újság- és regényíró további írásait megtalálhatjátok az alábbi oldalakon:
Neked Írtam Instagram oldala
Neked Írtam Facebook oldala
Neked Írtam blog oldala