Személyes képmás

A kép története

Igazából egy verset kell átírjak sztorivá, amely igaz történet a költeményt ihlette. Balatoni nyaralásunk alkalmával adódott ez a csodálatos pillanatsor. Megszokhattuk, hogy errefelé az időjárás szeszélyes tud lenni, ez passzol a természetünkhöz😊 Fülledt nyári napokat fogtunk ki, sok napfürdőzéssel. A hőség sem tántorította ám el kisfiamat attól, hogy -leendő hosszútávfutó módjára- fel-alá lavírozzon a strandon; a vízbe igazából felüdülni jártunk. Az előre megtervezett jóga magazin lapozás, suppolás és növényritkaságok tanulmányozása helyett egyetlen egy alkalom nyílt arra, hogy a lényegi pihenés meghozza gyümölcsét. Az egymásba nyúló meleg napokat fellazította néhány felhő, és ekkor kifeküdtem a földre! Annyira jólesett mindent elengedni, gondolatokat, terveket, kötelességeket! Csak egybeolvadtam a talajjal. Néztem az égbolt képződményeit, amik másodpercek töredéke alatt váltották színüket. Tényleg fehér és fekete színskála között forgott az egész, mint egy megkomponált diafilm. A vihar előtti csend örökmozgó gyermekemet is megérintette, mert rámfeküdt. Megfogta a kezem és ámulatba ejtve adta ki szokásosnál is gügyörészőbb hangjait. Kémlelni kezdtük együtt a jelenséget, a menny alatti mozgalmasságot: a vergődő szitakötőt, a nyár pihekönnyű szöszeit, kirajzott bogárfelleget, kósza szárnyasokat… A tekintélyes jegenyefa suhogása beillett meditációs alaphangnak. Elbűvölve szemléltük Természetanya vetítését. Olyan érzésem volt, mintha akkor csak nekünk tette volna közkinccsé egy darabját! Megállt akkor az idő és a szívem megtelt csupa szeretettel. És ezt megoszthattam a fiammal. Pár perc múlva lesúlytott a vihar, s én megírtam az alábbi versikét:

Diafilm

Kifeküdtem a földre, s milyen jólesett!
Néztem, ahogy felhők rajzolódtak az égen.
A színek fehértől szürkéig váltakoztak,
vihar előtti csend volt a környéken.

Ott termett örökmozgó kisfiam,
ám megállította ez a különös pillanat.
Figyeltük együtt a mozgalmasságot,
mely a mennybolt alatt kintmaradt:

Röptében a szitakötőt, a nyár szöszeit,
kirajzott bogarakat, tétova madarat…
Fújta a szél a nagy fát, a jegenyét,
arcunkba paskolt hosszan a fuvallat.

Esti mesét játszott Természetanya,
végtelen diafilmjeiből egyet.
Távoli volt, mégis olyan közel!
Nem is kívánhattam volna szebbet!

Írta: Ádám-Szalai Mariann
Balatonszéplak, 2021. Június 25. ”

A kép története

Mindig is jobban érdekeltek a kevésbé járt utak, az eldugottabb helyek, amik nem olyan sűrűn bukkannak fel ajánlókban és képeslapokban – nem csak azért, mert a világ zajától elvonulni vágyok túrázás közben, hanem mert egy jól dokumentált látványosságot már minden oldalról körbejártak mások. Természetesen választhatjuk kihívásnak, hogy egyedi fotót készítünk a népszerű célpontokról, de népszerűségük miatt hiányzik a felfedezés élménye. Ezért keltette fel a figyelmem, amikor néhány éve túracélpontokat keresve tudomást szereztem a börzsönyi Fekete-völgyről. Úgy éreztem magam, mint akit beavattak egy titokba: a Dunakanyar árnyékában, a kemencei kisvasút végállomásán túl a sínek továbbhaladnak, ám a pályát az áradások teljesen átrendezték, helyenként hordalék fedi a síneket, másutt kicsúszott alóluk a talaj, hidakat mosott el a víz, ennek következtében a sínszálak eltorzultan tekeregnek, hajladoznak, beledőlnek a patakba, vagy akár lógnak a levegőben, helyenként még kapaszkodik beléjük egy-egy le nem szakadt talpfa.

A kép minderre csupán utalni szeretne, meghívni a kedves szemlélőt, hogy tegyen ő is pár lépést ezen a tájon, és fedezze fel magának, minden szépségével és ominózus sötétjével; tekintse meg, hogyan hódítja vissza a természet azt, amit az ember hátrahagyott. Két év alatt harmadjára látogattam el ide, ezúttal párom bátyjának az esküvőjét ünnepeltük meg a közeli panzióban, a szertartásra az erdő mélyén került sor, előtte, mintegy bemelegítésként, végiggyalogoltunk a völgyön, hogy mindenki megcsodálhassa. Visszafele úton tűnt fel a folt, ahol úgy szűrődött át a napfény egy kis növényke felé, mintha színpadon lenne, és most övé a főszerep – bár hősünk némiképp lámpalázas lehetett, hiszen kissé kibújt a fénykörből. De majd csak felnő a feladathoz.

Bagosi Dávid

A kép története

Egy hete furcsa, megmagyarázhatatlan zajokat hallok a lakásban, aminek sosem találom a forrását, és egy idő után kezdett az őrületbe kergetni. Ráadásul csak a sufniból hozott kalapács közelségében tudtam elaludni. A mai reggel is egy különös nesz rázott fel az álomvilágból. Pillanatokig nagyokat pislogtam, majd ismét megtörte a csendet a gyanús zaj, ami mintha a konyhából szűrődött volna ki. Remegő ujjaimmal az éjjeli szekrényre készített kalapács felé nyúltam. Mikor kimentem csupán egy összetört kávéscsészét találtam a padlón, és a kávéból kirajzolódott a Démon felirat. Miután megláttam remegő kézzel a telefonom után kaptam, hogy felhívjam a legjobb barátnőmet Kate-et.

• Kate megint itt van. Nem tudom mi vagy ki csinálja ezeket, kezdek megörülni. Kérlek aludj itt ma este.

Hajnali 1 óra tájékán furcsa zajra riadtam fel, rápillantottam Kate-re de úgy aludt, mint a bunda. Nem mertem kimenni, inkább próbáltam vissza aludni, de csak forgolódtam. Reggel egy hatalmas sikításra riadtam fel. Kate volt az. Félálomban rohantam ki, amikor megláttam, hogy a konyhában a falra valami furcsa anyaggal fel van festve egy arc alatta a Démon felirat. Közelebb mentem és láttam, hogy az az én arcom. A döbbenettől hirtelen megszédültem, ezért le kellett ülnöm. Nem hittem a szememnek. Az ott én vagyok, már Kate is látta nem hallucinálok nem örültem meg. Egész nap olyan furcsa érzés kerülgetett, talán még mindig a reggeli sokk hatása alatt voltam. A történtek után felszereltünk a lakás különböző pontjaira kamerákat arra az esetre, ha a lény visszajönne.

Eljött az este. Csak forgolódtam, arra gondoltom, hogy vajon mit akar tőlem a lény. – Bántani fog? Vagy csak ijeszteget? De ha bántani akart akkor már megtette volna! – Hajnali 5 órakor megint felriadtam, lassan kicsoszogtam. Itt volt… Valami különös dologgal volt maszatolva a márvány padló, amit 1 hónapja csináltattam meg a szomszéd öreg bácsival. Felhívtam Kate-et, hogy jöjjön át, megint hallottam, itt volt.  Amikor Kate átjött megnéztük a felvételeket, amit az este felszerelt kamerák vettek fel. Megdöbbentünk a látottaktól. Én voltam, én voltam mindvégig, aki ezt művelte az a különös lény. Én vagyok a Démon!? Mindig is tudtam, hogy van egy különös képességem, hangokat hallok, talán mások gondolatát. Magam sem hiszem el, hogy végig én voltam, aki ezt művelte. Talán most még jobban félek, mint eddig? Vagy bánthatok mást is? Talán bánthatom a legjobb barátnőmet Kate-et? Mégis mit tehetnék? Addig nem állok meg, míg ki nem derítem, hogy kik az igazi szüleim és meg nem tudom, hogy mi ez az egész.

A kép története

Legfontosabb témám az emberábrázolás amikor az utcán a kifejező pillanatokat próbálom megragadni. Ez is a vadászat izgalmát jelenti mivel nem tudható előre hogy mi fog a célkeresztbe kerülni, csak itt nincs halál. A mellékelt kép is ilyen és nagy szerencsém volt hogy éppen ez a kis hölgy a nagy kutyájával és hátizsákjával jött be a képbe, mert mint jelenség nem is lehetett máshol mint Svájcban, annyira jellegzetes azzal a kalappal. A szerencsém megismétlődött abban a mozdulatában ahogy terelgeti a kutyát úgy hogy nem volt más dolgom mint ezt a pillanatot megörökíteni.

A kép története

Mielőtt beadtam volna a pályázatom, sokat gondolkodtam rajta, hogy miről is írjak, ráadásul a kép kiválasztása is elég nagy kihívást jelentett! Szerencsére több olyan képet is sikerült készítenem, ami közel áll a szívemhez és talán a választott képem több okból kifolyólag is, ennek a listának az élén áll!

Ezt a képet egy játszótéren készítettem, aminek ez az oroszlán szobor a jelképe, egyben névadója is, Oroszlános játszótér, Erdőkertesen. Két gyermekes apukaként nagyon sokszor megfordultam itt és kijárunk a mai napig is. A második ok ami inkább egy kis rálátást ad arra, hogy hogyan is kezdődött minden és hol tartok most. Amikor a cél nélküli kattintgatást felváltja egyfajta tudatosság, aminek a hátterében sok gyakorlás, szakirodalmak olvasása, tapasztalatgyűjtés áll. Ez volt az első fotóm aminek az elkészülte és utómunkája  után úgy éreztem, hogy ez már eredmény és elégedett voltam vele.

Az egész akkor kezdődött amikor megvettem az életem első pro jelzéssel ellátott telefonját, igaz ennek az árából már egy olcsóbb fényképezőt is vehettem volna, de a mobilra akkor épp szükségem volt!

Már az első képeken érezhető volt, hogy azért ez tényleg szebb és jobb mint eddig bármelyik általam készített fotó!

Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy pályázatot nyertem egy fotós workshopra, amit a készülék gyártója szervezett és egy profi fotós tartott előadást, bemutatva a cég zászlóshajó készülékének tudását, valamint fotózási tanácsokat adott minden résztvevőnek és az utómunka fortélyairól is ejtett néhány szót.

A rendezvény hangulata, az ott elhangzottak azonnal rabul ejtettek, megalapozva az irányt a fotózás komolyabb szintű érdeklődése irányába!

Úgy érzem itt van az a pont ahol kitartónak kell lenni de nagyon, és nem szabad, hogy a kudarc elvegye a kedved, legyen inkább motiváció!!! Láttam, tapasztaltam, hogy mire képes a telefon, láttam sokkal szebb képeket ugyan olyan eszközzel készítve, csak még nem tudtam hogyan kell elérni hasonló eredményt, így elkezdtem próbálkozni. Ilyenkor elköveti az ember az összes hibát amit el lehet követni, ez szinte biztos. Természetesen ez nálam sem volt másképp! Meg kellett tanulnom mi is a záridő, az ISO, az expozíciós kompenzáció a fókusz és a fehéregyensúly. Időbe telt mire összeállt a kép, de sikerült! Ekkor kellett gyakorolnom, hogy milyen beállítást mikor kell használni, mert hiába is az elmélet, ha nincs hozzá gyakorlat! Miután úgy éreztem, hogy ez már egészen jól megy, elkezdtem az utómunkára koncentrálni, aminek az alapjait talán már sikerült elsajátítanom, de sokat kell még tanulnom és gyakorolnom.

Észrevettem, hogy idővel elkezdtem odafigyelni a kép készítésének körülményeire, figyeltem az előtérre és a háttérre a fényviszonyokra valamint arra, hogy összhangja legyen a képnek.

A játszótéren miközben az oroszlán szobor hátára ült a lányom, készítettem róla pár fotót, hogy legyen róla emlékünk. Mikor megnéztem a képeket, figyelmes lettem a szoborra és gondoltam készítek róla néhány fotót. A képemnek ez a nyers változata,egy oroszlán szobor egy játszótéren. Amikor az utómunkával kezdtem el foglalkozni, előkerestem néhány régebben készített fotómat, amiken érdemesnek gondoltam az utómunka gyakorlását, így esett a választásom a szoborra. Láttam benne fantáziát, így készült el a kép amit most szeretnék nektek is megmutatni.

A kép története

Jani bá’ portáján megjelent a postás egy levéllel. Nincs időnk!!! Sok a munka!!!…-majd nyár végén valamikor megyünk…. „– állt a levélben.  Elgondolkodott.

Szép új világban élünk! Nem beszélgetünk, nem keressük egymás társaságát. Nem látogatjuk meg egymást. Nem ismerjük egymás gondolatait, képességeit, nem törődünk a másik gondjával, bajával, mindennek oka pedig a túlpörgés, az állandó nyomás, passzivitás, lustaság és a közöny. Nem kellene átlépni ezen egy “ez van” vállrándítással, mert ez a felelősségmentes, teljesítménytakarékos, kockázatmentes életvitel a biztos pusztuláshoz vezet. Értékrendje szerint legfontosabb az öngondoskodás. Látogatóban volt már a városban a gyerekeinél, de elege lett az állandó zajból, a szmogból, az egyedüllétből, a bezártságból, az értelmetlen „szájkaratézásból”. Nem megfutamodott, hanem értékes hátralevő idejét szerette volna hasznos dolgokkal felelősségteljesen eltölteni.

A mai ember régen nem a valóságban él. Régen nem ő határozza meg a saját világát. Önként

egy „dobozba” ment lakni, havi bérért valahová elment dolgozni a szabadság feladásával hangoztatva, hogy az „önmegvalósítás” a mai ember célja, ami hazug, álságos, no és észrevétlenül üressé, boldogtalanná tesz. Kényelmes dolog, hogy készen elé raknak mindent, már nem kell megtermelnie az ételét, ruházatát, nem kell érte  küzdenie sem. 10-12 órát dolgozik, a pénzért mindent megkaphat, de családot, emberi érzéseket, boldogságot, együvé tartozást nem!!! Ebben a stresszes, társasmagányos világban ezt éljük át. Az ember feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen, aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét és mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent. Az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben, úgy él mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán. A könnyű idők gyenge embereket nevelnek, a gyenge emberek pedig nehéz időket, a nehéz idők erős embereket nevelnek, az erős emberek könnyű időket. Az embert a tettei és nem a szavai minősítik

Bizonyos működések, tudás és készségek kiesnek a köznapi életből, s  talán végleg. Nem azért, mert nem lenne ezen működésekre szükség, hanem mert a látótér és élettér beszűkülése miatt kiírta tudatából a sokszínű, és ezáltal a teljes emberi palettának számos színét, ízét, zamatát. A képességek, készségek beszűkülése ugyanis az alkalmazkodás, a túlélés legfontosabb lehetőségétől foszt meg. Amikor beköltözik az ötven négyzetméteres betoncellába, lemondott a túlélés szinte minden lehetőségéről. Bezárja magát tudatosan egy süllyedő hajó kabinjába, vagy talán oda láncolja önként magát a gályapadhoz. Igaz! – egyéb esélye sem lehetne, mert úszni rég elfelejtett. Az emberi közösségeknek biztos jövője az alkalmazkodóképes sokszínűségben rejlik, mely öngondoskodásunk, önvédelmünk legfontosabb feltétele. Eltűnnek a szakemberek, elvesznek az értékes mentőövek.

A világ mégis jól van összerakva. Ha beteg, meggyógyul. Nagy betegségre nagy választ ad. Ezt mindenkinek tudnia kell, amikor döntéseket hoz, hogy abban a részben maradjon, amelyik túléli a gyógyulást…

Reggel majd ismét végig gondolja mindazt ami fontos az életében. Milyen értékes kiváltság élni, lélegezni, gondolkodni, örülni, szeretni, hogy milyen kincs az egészség, a csend, a béke, a család, az emberi kapcsolatok és hogy ember és ember között csak a tudás, a tehetség és a munka tegyen csak különbséget.        

A kép története

„… Egyre lustább lett a nyár. A felkelni készülő nap is csak bágyadtan kukucskál a felhőpaplan alól, egyre tovább és tovább marad elbújva a horizont mögött. Hosszú ködfüggöny ül meg derék magasan a szunnyadó rét felett, hogy épp csak eltakarja a folyóparti füzek szemérmes bokáját. Áporodott, nehéz, láptól, sártól, nádtól sűrű a levegő. De szeretem ezt az illatot. Ahogy a hajnali lusta szellő éppen csak bebújik orrlikamba. Megül tüdőm minden szegletében, kitöltve azt, kiűzve a szürke város minden füstjét minden apró porszemét onnan. Csend van mindenütt. Lassú léptekkel kelek át a hídon, alattam lusta békák halk vartyogása, amott csuka rabol el egy álmos küszt a rajból. Látom ahogyan fröccsen a víz, majd simul újra mint nagymamám fehér vánkosán a huzat mikor felrázta azt. Levágott búzatarlón rendben felgörgetett bálákon egerészölyv várja, hogy a nap végre felszárítsa a lusta ködöt a tájról. Valahol messzebb róka bújik, tán egeret firtat. Felettem útjukra készülő vadlúd csapat zajong, bokor alól fácán rikolt és látom ahogy a távoli tanyáról kihajtják a marhát. Kolomp kondul, majd messziről harang felel reá. Mérges pulik, korcsok csaholnak a szürke paták közt, rendre fogva a bóklászó óriásokat.

Amott a címeres kukorica szélében szerelemtől feltüzelt bak udvarol a szende sutának. Óvatosan bújok az árokparti akácok alá, de lábam alatt a száraz gallyak mint égrobajlás roppannak a csendben. Az ifjú kérő felüti fejét a zajra és vágytól ittasan megindul a tarlón felém. Izgatottan húzom álcám még szorosabbra, és kushadok a szúrós bokrok alá. Kíváncsian leskelődik a bokrok közé, olykor nagyokat szippantva a légbe. Faképnél hagyott párja, izgatottan követi, nem érti mitől vesztette el érdeklődését a délceg lovag. Lassan olyan közel van, hogy már érzem a szagát, hallom szinte minden lélegzetvételét. Az öreg Nikon csak kattog a kezemben, próbálja a pillanat minden részletét örökre megállítani. Aztán a tarlóról a dalia az árokszélre hág, szemben velem, alig 8 méternyi távolság választ el minket egymástól. Kíváncsian néz, én dermedtem nézem, mozdulni sem merek és érzem lassan elfogy az úgy 2 perce vett utolsó lélegzetem is. 4 perc, mennyi minden benne van ebben. Én csodálom minden vonását, próbálom magamba szívni a percet, szívem vadul ver, arcom önkéntelen is mosolyra húzódik. Még egy kép, meg még egy, még tíz, húsz …. Aztán, mint ha a suta nógatná, kicsit csalódottan, de ahogy jött úgy el is lépdel a tarló szélén. Félútról visszanéz, elköszön, és kecses léptekkel szende párja oldalán beleveszik a címeres kukoricatábla zöldjébe.

Csak ülök saját sarkamon, fejemben millió gondolat, állatról, emberről, életről … elpocsékolt percekről, rohanásról, folyton hajszolt és soha el nem ért vágyakról. Be nem járt utakról, csendről, nyugalomról, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ezt az utat járom. És Te?

Te megállsz e ott, hol az út már véget ér? Vagy sártól, portól, bogáncstól nem tartva lelépsz az útról, hogy élj? Mert az igazi kaland ott kezdődik, ahol az út már véget ér…”

A kép története

Részlet az azonos című fotóprojektből

Mindig azt hittem, lesz még időm szülni.

Csak halogattam a szülést, mintha rá kellene hangolódnom, mintha egész életem arra való felkészülés volna, hogy egyszer, később, amikor majd eljön az ideje, szüljek egy gyereket.

De honnan tudhatnám, mikor jön el az ideje?

Egyszerre negyven felé közelítettem. Olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam. És egy éjjel arra ébredtem, hogy félek. Nem tudom, hirtelen tört-e rám a félelem, vagy lassan közelített, észrevétlenül, én pedig továbbra is abban a hitben éltem, hogy rengeteg időm van még, noha már régen elszaladt felettem. Mindenesetre egyszerre rajtam ült a félelem, egy éjjel éreztem, ahogy elszorítja a torkomat, és tudtam, hogy vagy most megszülöm azt a gyereket, vagy soha többé, elfogynak maradék éveim is, elhagy a gyerek, akit szülni akartam…

… vagy talán nem is akartam, de honnan tudhatnám, mi helyes és mi nem, és hogy később megbánom-e, ha nem szülöm meg.

De mikor lesz később?

Egyszerre láttam, ahogy eltávolodik tőlem a gyerek képe, egyre halványabb lesz, egyre fakóbb, mintha számtalanszor egymásra fotóztam volna az arcát.

Nem lett gyerek. Egy lélekkel szegényebb lettem.

Fotóprojekt lett belőle.

A gyermekes nőknek.

A gyermektelen nőknek.

A gyermekre vágyó nőknek.

Mindazoknak, akiknek nem lehet.

Mindazoknak, akik nem is akarnak.

A meg nem született gyermekeknek.

Naplójegyzetek

Amikor felébredek, nem tudom, hol vagyok. Mellettem két nő beszélget, hallom a hangjukat, kellemes, meleg, monoton duruzslás, felismerem, hogy németül beszélgetnek, de nem értem, miről, és elcsodálkozom, hogyhogy ilyen jól beszélnek németül. Hogy kerültem ide? Mintha mély homokba süllyedtem volna, és képtelen volnék kiemelni belőle a felsőtestemet, hogy lélegzethez jussak. Minden erőmmel igyekszem kihúzni magam ebből a transzszerű öntudatlanságból, még nehezen forgó nyelvvel, magyarul szólok a mellettem álló nővérhez, de persze nem érti, amit mondok, kezét a vállamra helyezi, és megnyugtatóan beszél hozzám. Amikor kitisztul a fejem, lassan felszáll a köd, amely rám telepedett, és végleg magamhoz térek, órákig, napokig döbbenten gondolok vissza ezekre a pillanatokra, tulajdonképpen a mai napig döbbenten gondolok vissza rá, képtelen vagyok elhinni, mi zajlik a tudatom alatt, micsoda mélységekből kerültem elő, vagy sokkal inkább, micsoda mélységekbe merültem alá. Az Én az valaki más.

***

A fürdőszobában guggolok, a vécé mellett, és szétmázolt progeszteronnal és saját hüvelyváladékommal kenem össze magam. Minden Én vagyok. Senki más. Egész Énem ebből a testből áll, amit mindig is megvetettem, mert csakis a szellem számított. Gondolkodtam, tehát voltam. Most már nem gondolkodom. Illetve csakis a testemen gondolkodom, testem működőképességén, szervezetem funkcionalitásán. Szinte megvetem önmagam, megvetem szellememet, amiért nem képes önmagára gondolni.

***

Egyszerre vérezni kezdek, hevesen, feltartóztathatatlanul, erős hullámokban, mintha kilehelte volna lelkét bennem az élet.

***

Két napig szinte félig terhes voltam. Ha eszembe jut, micsoda pánik lett azokban a napokban úrrá rajtam, egész éjszaka nyitott szemmel meredtem a sötétbe, mozdulni is képtelen voltam, miközben elképzeltem, ahogy ez a gyermek az életembe tör, mindent magával sodor, ami addig volt, ami addig fontos volt, akkor nem tudom, nem jobb-e így, ahogy most van. Most azonban üres vagyok. Mint valami burok, amelyben nincsen semmi.

A kép története

Kati értetlenül lapozgatta a munkaköri leírását, de sehol sem találta a rendelkezést arról, hogy a főnök kedvében kell járni. Bár volt egy mondat, amit nem nagyon tudott hova tenni: „Köteles a felettes vezető utasítása alapján további olyan feladatokat is teljesíteni, melyek jellegüknél fogva tevékenységi körébe tartoznak, vagy ismeretei és felkészültsége alapján vállalati szükségszerűségből rábízhatók.” Nem erre gondolt, mikor néhány hete aláírta a munkaszerződést. Aláírta, s most „tudomásul veszi, hogy a fentiek betartásáért anyagi és erkölcsi felelősséggel tartozik.” Arra gondolt, hogy letagadhatná ebbéli ismereteit, vagy legalábbis a felkészültségét. Erre tényleg nem volt felkészülve, annak ellenére sem, hogy kolléganői, akik már állítólag átestek a tűzkeresztségen, figyelmeztették erre.

– Velem ez történhet meg – gondolta egészen addig a percig, míg a főnöke be nem rendelte az irodájába a kifejezetten mutatós új alkalmazottat, őt magát.

   Ha létezik a nyájas intelligencia, akkor Kollár úr volt az, aki ezt magas fokon alkalmazni is tudta. Mindig öncélú hízelkedésén olyan könnyen át lehetett látni, mint egy drótkerítésen. Ugyanakkor előzékenysége, udvariassága ösztönösnek tűnt. Mit látott mégis, mikor óvatosan, de gyanútlanul belépett szabványos irodájába Kati? Vagy mi járt a fejében akkor, mikor Erzsike bemutatta az új munkaerőt? „Katiságán” kívül semmi nem jut már eszébe arról, amit akkor elmondtak róla. Arra viszont kristálytisztán emlékezett, ahogy sziklafehér felső fogsorával duzzadt ajkába harapott, ahogy illetődötten lesütötte igéző szemeit, s a hosszú pillák a szemgödrére tapadtak.

– Kati, ugye? – kérdezte. – Mit szólna a Katikához? Magácska szemtelenül fiatal.

–  Kollár úr sem tűnik idősnek.

– „Kollár úr sem tűnik idősnek.” Ez egyenlő azzal, hogy a korához képest nagyon jól néz ki. Velem nyíltan is lehet beszélni Katika. Mióta is …

– Lassan három hete…

– Szeretem megismerni a munkatársaimat. Itt mindenkivel egészen közeli viszonyt ápolok. Talán az első lépés, hogy tegeződhetünk.

– Köszönöm.

– Köszönöm Dezső!

– Köszönöm Dezső! – megint éppen úgy sütötte le a szemét, mint találkozásuk első napján.

   Kollár úr meggyőződött a csomag hamisíthatatlanságáról. Egykori mestere által az olyan sokszor hallatott „szentháromság” jutott az eszébe: „pénzt, kocsit, nőt”.

– Katika, mit csinálsz péntek este, így a próbaidőd alatt?

   Halk kuncogás csiklandozta meg, mikor kilépett az irodából. Kolléganői mosolyogtak kárörvendőn felé. Mint anno az egyetemen az iskolatársnői, vagy mint az autósiskolában a többi tanulólány. Nem. Harmadszorra nem akarta már megismételni. Kislány kora óta úgy érezte, hogy különös szerencsének örvend, de az utóbbi években kezdte máshogy látni a dolgokat. A plusz tölcsér a kedves Bagaméri bácsitól miért csak neki járt hatéves korában? Mi volt az oka, hogy sosem büntette meg a kalauz, mikor potyázott a vonaton a suliba menet?  Miért viccelődött vele a rendőr, mikor kerékpárral suhant végig a gyalogosjárdán? Miért kapott négyest arra a dolgozatra, amire csak hármast kapott az, akiről lemásolta? Miért ragyogott minden férfi szeme, mikor rátekintett? Mindeközben hol volt ő, Pintér Katalin? Akkor ki kapta az ajándék tölcséreket Bagaméritől, kit engedett tovább a kalauz és kit hagyott futni a rend éber őre? Ki diplomázott le helyette és ki vezeti az autóját? Kivel fog találkozni Koller úr e hét pénteken tizenkilenc órakor a Városligetben?

A kép története

Egy megvalósult álom (véletlenek sorozatának köszönhetően)

Egy alkalommal Budapest felől Egerbe utazva, a vasúti kocsi ablakából láttam egy teljes szivárványt. Sajnos fényképezőgép nem volt nálam, így nem tudtam megörökíteni a jelenséget. Mint régóta fotózó embert nagyon bosszantott az eset, és elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, amíg nem készítek egy ilyen fotót.

Elhatározni könnyű volt, de megvalósítani annál nehezebb. ugyanis hiába mentem ki a természetbe minden zápor után, teljes szivárványt nem láttam. Több mint húsz éves próbálkozás után, véletlenek sorozatának köszönhetően végre teljesült a vágyam.

Ózdon voltam édesanyámat meglátogatni. Hazafelé Egerbe tartva egy útelágazásnál, nem balra Szilvásvárad felé, hanem jobbra Borsodnádasd felé kanyarodtam. /Első véletlen/.

A 25-ös úton haladva Arló községbe érve, csábított a gondolat, hogy készítsek néhány felvételt a község nevezetességéről, a suvadással keletkezett Arlói-tóról. A Csahó-hegy egy része lecsúszott és elzárta a Szahony patakot. Európában még kettő suvadással keletkezett tó létezik, az erdélyi Gyilkos tó, és Kárpátalján a Szinevéri tó. Meggondoltam magam, nem mentem el a tóhoz, hanem tovább haladtam. /2. véletlen/.

Borsodnádasdra érve újabb válaszút elé kerültem. Egyenesen tovább a 25-ös úton, vagy balra Balaton község felé. Hirtelen ötlettel, irány balra Balaton felé. /3. véletlen/.

A hegyi szerpentinen átjutva, ittam egy jámbor kortyot a Vajda kút friss vizéből. A kút egyúttal az Eger patak forrása, innét indul a 68 kilométeres útjára. Áthaladva Balatonon, a következő falu Bükkszentmárton felé haladva már láttam a szivárvány részeit.  A községet elhagyva, Bélapátfalva irányában feltűnt a régen várt csoda, a teljes szivárvány. 

Szerencsémre az út mellett volt kialakítva, dombon lévő Szent Márton kápolnát látogatók számára egy parkoló. /4. véletlen/.A fotós ruha a csomagtartóban. Átöltözzek??? Közben eltűnhet a jelenség….

Nem, irány a domb, rohanás fölfelé egy Canon 40D-vel a kápolnához. Hónaljig érő vizes fű, nem számít. A kápolna mellől csodásan látszik teljes szivárvány. Egy kis résen a lemenő nap fénye megvilágítja Bélapátfalvát, aranyozott fénnyel bevonva, háttérben a Bélkő komor sziklái.

A fotók elkészültek, boldogan elindultam az autómhoz. A ruhámról jobb nem beszélni, de meg van a kép. A parkolóban átöltöztem és irány Eger.

Elkerülendő a feleségem rosszallását, a csatakos, koszos ruhát a garázsban hagytam. Másnap délelőtt pedig kimostam és kivasaltam.

Így segített a véletlenek sorozata a rég áhított kép elkészítéséhez.

A történethez tartozik, hogy a képről készített másolatok egyikét egy bélapátfalvai fotókiállítás alkalmával a polgármesteri hivatalnak ajándékoztam. Egy héttel később felhívott a polgármester barátom, hogy sürgősen készítsek neki is egy másolatot otthonra, mert már az elsőt is legszívesebben hazavitte volna. Így adódott, hogy a polgármester hivatalában és a lakásában is van egy-egy teljes szivárványos kép.

A kép története

Egy elveszett lány tollából:

„Senki sem tudja, mit érzek igazán, minden embert csak a külsőségek érdekelnek és a nagy horderejű dolgok mint, hogy milyen a telefonod, milyen az autód vagy hogy milyen oltást kaptál a koronavírus ellen.

Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy hova tűntek az emberek, hol vannak azok az érző lények, akik foglalkoztak a másikkal, akik megkérdezték, hogy jól vagy-e, amikor látszott rajtad, hogy nagyon nem vagy a toppon vagy akik segítettek az utcán, mikor kiborult a kezedből a táskád egész tartalma… Már a barátaimmal is csak felszínes beszélgetéseket folytatunk, nem merek megnyílni senkinek sem. Sajnos a 21. századi internetes világban mindent ellened fordíthatnak és fordítanak is, senkiben sem lehet megbízni igazán. De azért elvárások vannak. Jajjj de mennyi, „legyél vékony, legyen tökéletes a bőröd, legyen tökéletes a ruhád, legyen tökéletes mindened”. Újabb kérdés, létezik egyáltalán olyan, hogy tökéletes?? 

És igen, lehet, hogy valakinek ezek nem is tűnnek problémáknak és csak forgatja a szemét a sok depressziós fiatalon, de tudjátok, fiatal felnőttként, mikor nem tartozol már és még sehova, se a gyerekek se a felnőttek közé és csak elismerésre vágysz az emberektől, igenis nehéz megtalálni a helyed a világban…, főképp amikor az internet és a mögötte lévő arctalan emberek irreális elvárások elé állítanak.”

modell: Magony Eszter Anna

A kép története

Turistaként lenyűgözve állok Kappadókiában a természet fantasztikus képződményei előtt. Bármerre nézek, egyik ámulatból a másikba esem. Tündérkémények meredeznek körös-körül, s előttem mintha seregnyi huncut manó dugta volna ki sipkáját a föld alól. Lelkesülten nézek körbe a mesebeli tájon, s azt érzem: Ez a látvány felülmúlhatatlan!

De mégis, valami hiányzik. Ez csak akkor tudatosul bennem, amikor megelevenedik az addig holt táj. Valószínűleg mosdóra várakozó fiatal török lányok csoportja tűnik fel a sziklaképződmények előterében. A természeti formák és színek tökéletes összhangot alkotnak a lányalakokkal.

Ám a lányok nem vesznek tudomást az őket körülvevő csodavilágról, leszegett fejjel a telefonjukba temetkeznek. Ez a mi 21. századi ”csodálatos világunk”? Magányosan, a kütyük bűvöletében érezzük csak jól magunkat, miközben vakok vagyunk a környezetünk csodáira? Mi kell ahhoz, hogy észrevegyük és élvezzük a minket körülvevő világ végtelen gazdagságát és szépségét? Hogy ne csak virtuálisan, hanem  valóságosan is egymás felé forduljunk? Hogy a természet csodáira is kinyíljon a szemünk.

Talán van remény, hogy az emberi kapcsolatokat ténylegesen megéljük. Hiszen középen az a két lány is egymással beszélget! Hátha a többiek is felemelik a tekintetüket, és elszigeteltségük feloldódik az ember és természet csodálatos harmóniájában.

A kép története

Egyik séta alkalmával a Duna parton erősen fújt a szél és már haza felé indultam, amikor megláttam egy könyvet. Csak úgy le volt dobva egy kikötőbakra és ahogy fújta a szél a lapokat nagyon érdekes látványt nyújtott. Mivel nem tudtam csak úgy elmenni mellette ezért készítettem egy pár képet a könyvről ahogy a szél bele kap a lapjaiba és egyre jobban érdekelt, hogy vajon miről szólhat.

A címe Eskü volt és egy gondosan megtervezett világról szólt, ami ugyanúgy nem működött, mint a mai kaotikus világ. Ezen elgondolkodtam, hogy vajon miért törekszik mindenki arra, hogy görcsösen a tökéletes világban éljünk? Ettől várjuk, hogy boldogabbak leszünk? Hiszen mindenben meg lehet találni az élet apró örömeit, egyszerűen csak elmegyünk mellette és észre se vesszük. Egy

tökéletes világban is boldogtalan az ember, hiába van jól működő rendszer és látszólagos boldogság mégis fárasztóvá és unalmassá válik az élet, amitől újra boldogtalanság lesz rajtunk úrrá és ez az ördögi kör ismétli önmagát…

 Törekednünk kellene arra, hogy megtanuljuk megélni az érzéseinket és élvezni a mindennapokat.  

A kép története

Van egy kedves lány, aki időközben már a feleségem lett. Ez a fotó nem készülhetett volna el Nélküle.

Szerettem mindig is fotózni. Nem tudtam, de szerettem. Körülbelül 33 éves koromig mindezt mobiltelefonokkal tettem úgy, hogy visszanézésnél a kép megítélése egyszerűen az volt csak, hogy szerkeszthető vagy nem szerkeszthető. „Művészi” pályafutásom alatt végig kacérkodtam egy, általam komolynak vélt tükörreflexes, fotózásra alkalmas fényképezőgép beszerzésén. Beszereztem. Az első általam komolynak vélt gép egy megkímélt Canon 350D volt alap kittel másod vagy már harmadkézből. Megszerettem a nyugdíjas szerkezetet, de éreztem, hogy valami jobbra, újabbra vágyom a Vele eltöltött 2 év után.

Mindeközben eljött egy karácsonyi, hangulatos, ajándékozó este, amire, a most már drága kicsi feleségemtől nem kaptam mást, minthogy elmehetek egy helyi oktatóhoz, aki megtanít gitározni. Meglepett az ajándék, de végül is volt alapja. Visszagondolva eszembe jutott, hogy sokat emlegettem Neki vágyakozásom arról, hogy milyen jó lenne megtanulni fotózni és milyen jó lenne megtanulni gitározni. Többszáz ezres fotós felszerelést vagy tanfolyamot nem kaptam, de egy lehetőséget igen, hogy kezembe fogjak egy gitárt és megpengethessem életem első lefogott bundját.

Az első pengetős alkalom valahogy ezt a karácsonyt követő februárjában történt. Szépen időpontot egyeztettem, autóba ültem és a megbeszélt időpontban megjelentem. Az ott töltött 60 perces bemutató óra meghozta a kedvem és már írtuk is be a naptárba a következő alkalmat, amikor is egy kicsit Eric Clapton lehetek.  A következő nap már meg is rendeltem a saját kis akusztikus gitárom fémhúrokkal, gitártartóval, pengetővel. Alig vártam, hogy újra a nyakát foghassam és elvesszek az akkordok tengerében. Szorgalmasan jártam heti rendszerességgel, gyakoroltam és gyakoroltam és közben bújtam a világhálót egy kicsit fiatalabb és jobb fényképezőgép után kutatva.

Találtam egy gépet minimális exposzámmal, sokkal kevesebb évvel a háta mögött és technikai tudásban is szerintem a nyugdíjas Canon 350D felett. A kiszemelt egy Pentax K500 alap kittel és egy fix 50-essel. Hajtott a kíváncsiság is, mert még nem használtam, sőt a kezembe se fogtam fix objektívet. Így hát Canon eladva, Pentax megvéve. A k500-as is megszerettette magát a fix 50-essel és minden porcikájával együtt, most már tényleg csak fotózni kellene megtanulni… meg persze rendesen gitározni is.

Szóval az utóbbi idők két kedvencének gyermeke a kép. A kedvenc tanulós fix objektívvel lőtt kép a kedvenc tanulós gitáromról.

A kép története

A karantén közepén történt. 2020. december. Lajos bácsi magányosan üldögélt a tévé előtt. 3 napja volt egyedül. A mamát akkor vitte be a mentő a járványkórházba.  Lajos bácsi a lottósorsolást nézte. Megszólalt a mobil. Idegen, idős női hang.

– Kovács (zihálás) Lajost (zihálás) keresem.

– Tessék mondani.

– A Terike (zihálás) ágyszomszédja (zihálás) vagyok. (zihálás) Meghalt (zihálás) szegény. (zihálás) Most vitték ki. (zihálás)

– Értem. Köszönöm.

Katt. Csend. Hosszú csend. Lajos bácsi a mobilt a tévéasztal csipketerítőjére tette, a helyére, a gyógyszeres kosár és a vizespohár mellé. Felállt. Az ablakhoz csoszogott. Kibámult. Odakinn hideg volt. Nagyon hideg. A hőszigetelt ablak üveglemezei között kicsapódott a pára.

A kép története

Néhány hónapja elmentünk megnézni egy házat a Pilisben. Egy régi parasztház, faoszlopos verandával, míves fa ablakokkal. Egy fiatalember, a ház tulajdonosa várt minket. Három gyermeke is vele volt, két 7 év körüli fiú és egy pici lány. A fiúk nem sokat foglalkoztak velünk, valami rendőrös játékban voltak éppen. Néha elrohantak mellettünk, olykor pedig felbukkantak a ház ürességtől dermedt helyiségeiben. A kicsi lány édesapja karján ült és komolyan méregetett minket. Pici száját összeszorította, s tekintetét zavarba ejtően ránk függesztette. Nagyon figyelt. Amikor viszonoztam pillantását vagy rámosolyogtam, lesütötte szemét, és apukájához bújt. Néha lekéredzkedett édesapja öléből, de szorosan a lába mellett maradva jött velünk mindenhová.

Közben mi a fiatalemberrel a házról beszélgettünk. Elmesélte, hogy a nagymamája lakott itt, aki sajnos fél éve elhunyt. Míg élt, sokszor meglátogatták a családjával, vasárnaponként mindig nála ebédeltek. Amíg jó erőben volt, ő főzött az egész családra; imádta, ha vendégül láthat, etetheti az unokákat, dédunokákat. Később, amikor már nehezebben mozgott, az érkező családtagok hozták az ebédet, de a házigazda mindig ő maradt. Háza ilyenkor megtelt gyerekzsivajjal, s a hosszú asztalnál régi-régi történetek, anekdoták keltek életre. Ő már nem mindent hallott a beszélgetésekből, de tekintetével élénken pásztázta szerettei arcát. Legkisebb dédunokája – aki a mi kis kísérőnk volt – gyakran ült az ölében ilyenkor, majd ebéd után a kertben sétálgatott vele. A dédi szíve csücske volt ez a kert, a meggyfa, a hűs árnyékot adó terebélyes diófa, az illatos bodzabokrok és a veteményes, melyet egészen haláláig gondozott.

Volt ennek a kertnek valami nyugalmat árasztó, varázsos ereje, melyet mi is megéreztünk, amikor ott voltunk. A kislány itt már elengedte édesapja kezét, és otthonosan mozgott az akkor már elburjánzott bokrok között.

Az udvarban volt egy régi disznóól is, amit még az édesapa gyerekkorában kitisztítottak és játszós kuckóvá alakítottak. A gyerekek mindig örömmel vették birtokba a „kisházat”. Ottlétünkkor is egyből befutottak. A fiúk magabiztos ügyességgel másztak fel a tetejére, a kicsi lány pedig a „lakótérben” sertepertélt. Míg párom a tulajdonossal beszélgetett, én a gyerekeket figyeltem, ahogy játszanak. A kislány egy darabig tett-vett, üres konzervdobozokat pakolászott, aztán egyszer csak megállt, és csak figyelt. Talán elkapott néhány szót a beszélgetésből; korhadt, régi… összedől… bontható… Berta mama… Nem tudom, mit értett meg abból, amiről a felnőttek beszéltek. Nem tudom, mi járt a kis fejében. Ijesztő volt számára? Zavaros? Nem tudom, mit értett egyáltalán az egész helyzetből… A dédi halálából… A házba érkező sok idegen emberből… Valószínűleg nem tudta, hogy ha a házat eladják, akkor ő már nem tud többé a kertben bújócskázni, a „kisházban” főzőcskézni. Nem tudhatta. De ahogy ott állt és figyelt… Mintha érezte volna, hogy valami megváltozik.

A házat végül valaki más vette meg. Az ablakokat és a tetőt kicserélték. A kertet teljesen tisztára pucolták. A fákat kivágták, a „kisházat” lebontották. A kocsibeállót zúzott kaviccsal szórták le, az udvar többi részét fűmaggal…

A kép története

Balaton part, 2010, párommal kirándulás. Mindig is szerettem gyönyörködni a lemenő nap fényében, de ha ez a Balatonnál van akkor az az élmény mindennél többet ér. A Balaton számomra a tenger érzését hordozza magában.  Késő délután volt már, amikor úgy döntöttünk, hogy ideje menni a nyaralóba. Meg több ezer követő is ösztönzött minket (és itt nem az instás hanem a szúnyog követőkre gondolok). Abban a pillanatban, amikor összeszedtünk minden holminkat akkor megérkezett ez a két gyönyörű állat. Eleinte nem is érdekelt, hogy ott úszkálnak a vízben majd amikor észrevette, hogy ringatóztak a tó vízén és élvezték a lemenő nap megcsillanó erejét, akkor berohantam a gépemért és azt gondoltam, hogy az önzetlen szeretet példaképei lehetnek. Nem érdekelte őket, hogy milyen a másik tolla, hogy néz ki, milyen a szaga, hol volt, kit like-olt,hanem csak örültek a pillanatnak, amit együtt élhetnek meg. Ott és abban a pillanatban rájöttem mi a féltétel nélküli szeretet. Amikor ott vagy mellette és megosztasz mindent vele, mert számodra ő a legfontosabb. A végén már nem is csináltam képeket csak néztem azt, hogy ezek az állatok hogy bújnak egymáshoz. Ekkor döbbentem rá, hogy az embereknek mennyit kellene még tanulniuk az állatoktól. Teltek múltak a percek és a lemenő nap ereje már csak alig, alig kényeztette a vízben fürdőző állatokat. Ők ott voltak, együtt. Mintha a pillanat amit abban a pillanatban átélnek soha véget nem érő lenne, nem zavarta őket semmi emberi vagy egyéb más tényező. A víz majdnem csendes volt alig, alig fújt a kellően meleg lágy szél is. Távolban a Badacsony zöld dús nővényű hegyei de ezt már alig lehetett látni a lemenő nap fényében. Vajon csak ennyi lenne az élet amit mi emberek nem veszünk észre mert rohanó világban már nem tudjuk a valódi értéket megkülönböztetni az értéktelentől? Már nem is akarjuk észrevenni , hogy mi az ami csodálatos,  mert mi emberek annyira elfáradtunk már a pénz utáni sóvárgástól? Ezért különleges és egyben borzasztó is az állatvilág. Nekik nem csak magukkal, a társaikkal, a ragadozókkal, az éghajlattal kell megküzdeniük, hanem az emberek mohóságával is. Ahogy meghálálják ha odafigyelünk rájuk apró csodálatos pillanatokkal amiktől az emberek elgondolkoznak , elmosolyodnak vagy éppen elnevetik magukat. Örömöt, boldogságot vagy éppen bánatot adnak azzal, hogy léteznek. Az ilyen pillanatokat és érzéseket nem lehet szavakkal vagy éppen leírni, ezt az adott pillanatban ott át kell élni vagy érezni. Miután az ember megérti és megérzi másképp viszonyul mindenhez és mindenkihez. Ha csak annyi értelme volt, hogy éreztem, csodálkoztam és utána úgy éreztem meg kell fognom párom kezét majd megölelni, hogy azt az érzést át tudjam adni neki, amit én abban az adott pillanatban éreztem. Visszagondolva nem volt egy hosszú idő, mert a nap gyorsan lebukott a hegyek mögé és az állatok is visszamentek oda ahonnan jöttek. A pillanat meseszép lehetett volna, ha nincsenek a fránya szúnyogok, akik ez az esemény már a facebookon is meghirdették és elkezdtek rajzani ránk. Miután a nap is lement és a nappal átadta magát az éjszakának mi is visszamentünk a nyaralóba. Hátrahagyva megannyi pillanatot és megannyi követőt.

A kép története

Azért ezt a képet választottam mert a pillangó az egyik kedvenc állatom, és nagyon sok emlékem fűződik ehhez a csodálatos állathoz.

Az egyik az, amikor a Nagymamánál nyaraltam, és még a Dédimama is élt és velünk nyaralt. Azért is fontos nekem ez az emlék, mert minden pillangóról, amit látok rögtön ez a kép ugrik be. Dédimama éppen a napozó ágyon feküdt, az unokáit figyelte, én megláttam a kezénél egy pillangót. Szegény erőtlen volt fáradt és kimerült.

Az egyik szárnyát elvesztette. Mikor odamentem közel raktam hozzá az ujjam, ő rámászott és mint aki menedéket keres, ott is maradt. Még nagyon kicsi voltam, de ez az emlék élesen megmaradt. Elvittem és megmutattam a Nagyinak. Nem emlékszem mit mondott, de arra igen, hogy mosolygott. Nagyon rossz volt nézni szegény pillangót. Ott hagytam és megkértem Dédit, hogy vigyázzon rá amíg én fürdök.

Mikor visszamentem már nem volt ott. Talán valami másik állat vitte el talán a szél. De én bízom benne, hogy erőre kapott és elszáll, vagy fedezékbe vonult. Remélem most is jól van.

Van még egy emlékem, amire szintén nagyon szeretek visszagondolni.

Kirándulni voltunk a Folly  Arburétumban és a kedvenc színes pólómat vettem fel.

Elindultunk felfelé a kilátóba, a kanyargós ösvényen rengeteg pillangó repkedett. Nagyon meleg volt ezért leültünk egy árnyékos padhoz és figyeltük a rengeteg pillangót. Egyszer csak a pólómra szállt egy pompázatos kis pillangó. Nem akartam, hogy elmenjen, de muszáj volt elindulnunk. Jött utánam és még néhányszor rám szállt.

Sajnos el kellett engednem mert hát nem jöhetett haza velem viszont örülök, hogy elmentem erre a kirándulásra, mert szert tettem erre a szép emlékre ezzel a gyönyörű lepkével.

A csatolt kép a Balaton felvidéken készült egy levendula ültetvényen. A lila a kedvenc színem, nagyon szeretem a levendulát, mert rengeteg lila árnyalatban lehet látni. Örülök, hogy ez a bájos lepke segített elkészíteni ezt a képet a levendulán.  

A kép története

Akkor vagyok jól, ha együtt tudok érezni az emberekkel. Akkor vagyok jól, ha osztozom örömben, bánatban, de stabil maradok. Amikor nem voltam jól, irigy voltam a többiek örömére. Érzéketlen lettem mások szenvedésére. Nem érdekelt már a saját boldogságom sem, hiszen a bánatot szoktam meg. Nem selejt vagyok, csak gyárilag túlérzékeny. Akkor maradok jól, ha nem sóvárgok azért, ami nincs, hanem halás vagyok azért, ami van. Ha jól vagyok, nem csak megkaphatom az örömöt, hanem adni is tudom öleléssel.

A kép története

Szeretem a pillanatokat egy kép formájában tovább gondolni, hiszen minden egyes kép mögött valós történet szerepel, amelynek csupán egyetlen momentumát ragadhatja meg a fényképezőgép lencséje. Azt a történetet, amit leírok és fotóban nyilvánítok meg, nem velem történt meg, azonban elég inspirálóan hatott rám. A történetet első szám első személyben fogom bemutatni, múlt időben, a nevek pedig nem tükrözik a valóságot.

„Olyan volt, mintha lelassult volna körülöttem az idő. A szemem sarkából csak elmosódott foltokat láttam, amik hasonlítottak emberi sziluettekre, mégsem tudtam egyikük alakját sem kivenni a kavalkádban, az arcok is masszává olvadtak a hatalmas nyüzsgésben, amiből alig érzékeltem valamit.

Az ujjaim tehetetlenül csúsztak le a táskám pántján, amit eddig erősen szorongattam, abból nyerve erőt, hogy végigcsinálhassam, amiért idejöttem, és annyi áldozatot hoztam. Sosem gondoltam, hogy valaha viszontlátom a rég elvesztett szüleimet, akikről sokáig semmit nem tudtam, azon a tényen kívül, hogy mennyire szerettek.

A kérdések egymás után suhantak át az agyamon, miközben lábaim megremegtek alattam, és kénytelen voltam a fának dőlni, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom. Végre előttem álltak azok a személyek, akik életet adtak nekem.

A szívem fájdalmasan dobbant a mellkasomban, a torkomban gombóc nőtt az elfojtott könnyektől… Csupán ki kellett volna sétálnom azon a kertajtón, amin beléptem erre a helyre, és minden ugyanabban a kerékvágásban folytatódna. Nekik is könnyebb lenne, nem éreznének bűntudatot, hogy nem kerestek.

– Jó napot, te vagy Elina Betti?-, szólított meg egy pár évvel idősebb nő kedves mosollyal az arcán. – Én Mariella Serato vagyok, a szüleid gondviselője. Gondolom, hallottál a balesetről.

A baleset. Fájdalmas belegondolni is, hogy egy mindennapi bevásárlást követően a hazafele tartó úton édesapám elvesztette az irányítást a gépjármű felett, minek következtében neki csapódtak a korlátnak, majd a hídról beleborultak a messzire nyúló folyóba. Azt mondták, miután kimentették őket, közel egy évig voltak kómában egy kórházi ágyon, és az idegállapotukra való tekintettel, most jött el a megfelelő pillanat a viszontlátásra, hogy újra együtt lehessenek a családjukkal.

A múltban elég kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam, miért kellett különválnia az útjainknak, miért töltöttünk ennyi időt külön, miért nem kerestek az évek során egyszer sem, miért nem adtak jelet arról, hogy életben vannak, és szeretnének újra magukhoz venni.

Pulóverem ujjába töröltem a könnyeim, amik akaratom ellenére festették le az arcom, míg elindultam a nő után, aki a megváltást jelentette számomra ebben a pillanatban. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire szerencsések, hogy szerető szüleik vannak, és mindig számíthatnak rájuk.

Ahogy közelebb értem megláttam, hogy édesanyám egy gyermekkori képet szorongat a kezében rólam, míg apám a kezeit simogatva csendben nyújt neki vigaszt. Lehetséges, hogy ők is kerestek?

– Elina?-, emelte rám könnytől fátyolos szemeit édesanyám, amik a régi kép és a mostani énem között cikáztak, hasonlóságot próbálva felfedezni bennük. Az íriszeiben halvány csillanást véltem felfedezni, amikor végül teljesen rám szegezte tekintetét, minthogyha megtalálta volna a hasonlóságot a régi külsőm és a mostani vonásaim között.

Nem bírtam megszólalni. Féltem, hogy a hangom cserben hagyna. Nem tudtam mást tenni, minthogy a karjaikba omlottam, amikkel feltétel nélkül, melegen öleltek körbe, ahogyan régen is tették.”

A kép története

Állok a napfelkelte előtti lebegő fényben a köd felett, a horizont valahol a végtelenben a köd alatt, a fű deres, csönd van, és lehetetlen nyugalom. Ezeken a téli hajnalokon minden alszik, amíg a Nap fel nem éleszti a vidéket.

Hiába csak a pázmándi kvarcitsziklák, ez most a világ eleje, és a világ teteje. A csúcspont előtti pillanat, mert amikor a Nap felkel, az már valami egészen más lesz, persze jól fog kinézni, de az már a történés, ami előtt most egy kicsit minden visszafojtja lélegzetét.
Képen csak megpróbálni lehet visszaadni, a lényeg úgyis ott lenni, ahol más (“normális ember”) nincs ilyenkor, és olyat látni, amit senki más nem fog, mert máskor, máshonnan úgysem lesz ugyanolyan, még ha szebb is lesz esetleg, vagy látványosabb.
A kép igazából csak melléktermék, az igazi élmény a folyamat, amíg odajutsz, hogy kép legyen, és átélni azokat a pillanatokat, amiket csak te élhetsz át.

A kép története

Kisebbik lányom családjával és feleségemmel mentünk Szarvasra, néhány nap kikapcsolódásra. A nagyobbik unokám kérte, hogy hozzak magammal horgászfelszerelést, mert Ő „sokáig fent akar maradni” és „világító úszóval” szeretne a sötétben pecázni…. (Ez az ötlete honnan jött Neki nem tudjuk, de egy unoka kérése fontos, ha teljesíthető, akkor miért is ne legyen esti vadászat a halakra?

Nap közben szinte végig a vízben voltak a fiúk. A kicsi pacsált szülői felügyelettel, a nagy úszott és ugrált a medencében. A délután „tudod Papi peca!” mondatok között telt. Még világosban kitaláltuk, hogy időtöltésként sakkozzunk a szálloda nagy szabadtéri sakkjával.

Első szülött unokám sportoviba jár, így sok spottal megismertetik, többek között még a sakkal is. A sakkjátszmánk viszont kivételesen szórakoztatóra sikeredett, amit az éppen járni tanuló kisebbik unokám bábutologatása, és nagyobbik unokám sajátos sakkszabály alkotása tett egyértelműen színessé… Egy szó, mint száz, a visszavágó partit is elvesztettem.

Ekkor jött az újabb figyelmeztetés: „Papi a nap mindjárt lebukik a horizont alá!” A kocsi felé menet a recepción vettem egy horgász napi jegyet, gyorsan kivettem az autómból a felszerelést, bottartó zsákot, merítő szákot, csalikat, és még egyéb halfogáshoz „nélkülözhetetlen” kelléket, majd sietve elindultam a szálloda egyik kis stégje felé.

A parton már mindenki rám várt. Unokám már nagyon izgatott volt, így természetesen az Ő kis keszegező botja került először összeszerelésre. Elővettem a zsebemből a kis lezárt tasakot, amiben a két világító patron volt. Kivettem az egyiket…. Látni lehetett a mélységes csalódottságát, hogy nem világít…. Mondtam, hogy hajlítsa meg a kis csövet…. Hajlítgatta, és  elkezdett sárgán világítani a kis rúd. Teljes volt az öröm! Felcsalizás után máris repült a vízbe a világító úszó, a vízililiomok levelei elé.

Szerencsére a szúnyogok békén hagytak minket, így az úszón kívül más „fontos dolgokra” is tudtunk figyelni. Ilyen volt például két nem régen született kismacska játéka a parton, vagy a zörögve, szuszogva elsétáló süni. Közben folyamatosan sötétedett. Megjelent fejünk felett a hold sarlója, és a Vénusz fénylő pontja is. Ekkor kistesó elaludt apja kezében, így a szülők és Mami elvonultak az esti fektetés procedúráját végigcsinálni. Mi pedig maradtunk a stégen, és vártuk a nagy halat, közben csináltam képet az alkonyi fényekről.

Mivel a csalijaink nem nagyon keltették fel a pikkelyes vízi élőlények érdeklődését, – világító úszónk mozdulatlanul állt a vízben, – unokám érdeklőése az ég felé fordult. Egyre több csillag látszott már az égen, és érdekelte van-e nevük. Mondtam, hogy van nevük, de én csak a napunk körül keringő bolygók nevét ismerem. Abban maradtunk, hogy azokat elmondom, Ő pedig megtanulja. Szerencsére volt elég kacat a horgásztáskámban, így egy nagy sárga csali lett a Nap. Ezután felkapcsoltam a horgászlámpát, és sorba kitettünk a stég deszkájára még hét különböző dolgot, amik nevet is kaptak. Így lett az utolsó egy kis kék gomb az Uránusz. Míg soroltuk a naprendszer bolygóinak neveit, unokám teste félreérthetetlenül jelezte, hogy energia tartalékai a teljes lemerülés határán vannak.

Kezdtem összecsomagolni, közben megnéztem, hogy sikerült az esti felvételem. Unokám már a partról szólt vissza, hogy „Papi, erre az estére kép nélkül is emlékezni fogunk”.

Szöveg és fotó: Horváth László

A kép története

Fiatalok voltunk. Többségében egyetemisták, de ettől függetlenül egy elég színes társaság. Egy dolog viszont közös volt bennünk. A néptánc, a népi kultúránk tisztelete és szeretete. Eme közös hobbynkhoz nyári táborokat is rendeztünk. Többségében megmaradt kis hazánk 93030 km²-én valahol, de volt rá lehetőségünk, hogy eljussunk Erdélybe is. Ezekben a táborokban az egyik, mondhatni alap program a tábor zárásaként egy táncház.  (Igen, még vannak ilyenek. És aki csak úgy belecsöppen, azoknak általában van oktatás is, ha esetleg kedvet érezné, hogy kipróbálja.) Sokunkat csak úgy beszippant ez a kis világ, és egy életre rabul ejt, megfertőz, persze mindezt jó értelemben. Az egyik ilyen alkalommal ránk sötétedett, az adott helyen meg még kiépítés alatt volt a világítás. Hát valahogy orvosolni kellett ezt a problémát. A házigazdától kaptunk pár szúnyogriasztó fáklyát, amivel sikerült a hangulatvilágítást összehoznunk. Igazából ezzel két legyet is ütöttünk egy csapásra, mert hát a szúnyogok sem leptek minket annyira az éjszaka folyamán. Az ilyen néptáncos rendezvények akkor igazán hangulatosak, ha élő zenekarral sikerül megszervezni. Ők pedig be szoktak hangolni. Egy ilyen pillanatot sikerült ezen a képen megörökíteni. A hangolás után éjszakába nyúló mulatság következett tánccal, majd kifulladás után nótázással. Erről az estéről virradóan a felkelő nap még ébren találta a többségünket.

A kép története

Kiskorom óta a csillagászat rabja vagyok. Egyszerűen magával ragad a csillagos égbolt gyönyörűsége.

Négy éve már nem csak kémlelem az éjszaka szépségeit, hanem a megörökítésével is próbálkozok. Számtalan helyre eljutottam már, ahol a számomra oly kedves hobbimnak hódolhattam. Kréta szigete egyike ezeknek, melyet méltán nevezhetünk az asztrofotósok paradicsomának.

2021 júliusában utaztam párommal a mediterrán szigetre. Az egész napos kalandozások miatti fáradtság sem szegte kedvünk, izgatottan vártuk az éjszakákat, hiszen olyan sötét, fényszennyezésmentes ég várt ránk, melyről hazánkban csak álmodunk. Első éjszakai túránk a Psziloritisz-hegységben található Skinakas Obszervatóriumhoz vezetett, mely 1750 m magasságban fekszik. Az odavezető út meglehetősen rögös volt, hiszen a szerpentines utakon csak lassan lehetett haladni. Mikor már azt hittük hamarosan véget érnek megpróbáltatásaink, akkor a célhoz közeledve hegyi kecskék állták utunkat. Szerencsétlen párákat felvertük álmukból az éjszaka közepén. Le kellett dudálnunk őméltóságukat az útról, hogy tovább tudjuk haladni. Röpke 2,5 óra alatt megtettük az 50 km-es távot és felértünk a csillagvizsgálóhoz. Elképesztően tiszta ég fogadott minket, a Tejút teljes pompájában ragyogott az égen. Mivel 12 fokkal délebbre voltunk hazánktól, ezért a Tejút központi régiójából is több látszott, hasraesős látvány volt. Nagyon sok kép készült, melyek közül talán ez a panorámafotó adja vissza a legjobban az ott látottakat, melyet a Személyes képmás fotópályázatra beadtam.

A kép története

Egy szomorú végzet és egy vidám kezdet

 A story úgy kezdődik hogy régen egy gyönyörű szép nyári napon bent ültem a házban és tv-t néztem. A mamám többször is szólt hogy menjek ki, és játszak a napon de, én nem mentem mert túl kényelmes volt a kanapé. Azonban az egyik alkalommal úgy jött be a házba nagyim  hogy a kicsi barna aranyos tacsimat, Morzsit nem találja sehol. Természetesen rögtön rohantam hogy hátha megtalálom de, hamarosan rájöttem hogy ezt csak a mamám találta ki hogy jöjjek ki a napra. Ez be is vált és az egész napomat kint töltöttem a szabadban. Másnap megint bent ültem a házban és mily meglepő tv-t néztem. A nagymamám ismét azzal rontott be hogy Morzsi eltűnt. Először nem hittem neki de többszöri noszogatásra kimentem ezt ellenőrizni felforgattam az egész udvart utána de egyszerűen nem volt sehol. Nagyon sokáig reménykedtem abban hogy vissza jön, és én csak vártam és vártam de nem jött soha nem felejtem el őt. Teljesen össze törtem belülről de, ez természetes volt hiszen kb. 3 éves lehettem amikor ez történt de hogy őszinte legyek ugyanúgy össze törnék most is. Azt mondták elszökött és én ezt el is hittem. Kicsit később bele gondolva nem értettem hogy egy kb. 50 centis tacsi hogy ugorhatott át egy több mint másfél méteres kaput de ezt inkább rájuk hagytam. Aztán egy két hét múlva kb. 2 órakor anyukám berontott az ajtón és elkezdte mondani, hogy menjek ki az udvarra mert nagy meglepetése van számomra. Nagy örömmel  kimentem mert imádom a meglepetéseket. Ahogy kiléptem a házból és be fordultam a sarkán megláttam hogy a papám egy kicsi fekete kutya kölyköt tart a kezében. Annál a cuki kis kutyusnál édesebbet még nem láttam nagy barna szeme volt, mint nekem hosszúkás volt mint egy tacsi de nem teljesen tacskó, van benne egy kis csivava is.  A papám arcán óriási mosoly ült hiszen ő választotta és arra törekedett hogy minél jobban hasonlítson Morzsira. Aztán lassan le kellett tennie mert nagyon ficánkolt a kicsi a kezében. Az egész család ott állt előtte látszot hogy kicsit meg van szeppenve végig tekintett a pici szemével a családon és utána oda rohant hozzám. Én nagyon megijedtem a pici csöppségtől most így bele gondolva nem értem magam és van egy olyan érzésem hogy ezt soha sem fogom megérteni. Elrohantam fel egy fára. Elég sokáig szinte rettegtem tőle. De aztán elkezdtem össze barátkozni vele és azóta ő a legjobb barátom és a hű társam mindenben. Az én édes kicsi Kormim. Ez volt az én történetem ennyit szerettem volna elmesélni.

És most egy kis leírás a képről: a képem fekete fehér morzsi elvesztése miatt. Kissé visszahúzódóan nyúlok felé ez azt jelképezi hogy amikor megkaptam egy ideig féltem tőle.

Aztán végül azért nézünk egymás szemébe mert ő lett a legjobb barátom.

A kép története

2021 februárjában a Hortobágyi Nemzeti Parkba sas fotózásra mentem.  A pusztában hajnali 5 órakor, teljes sötétségben, a vizenyős, sáros talajon gumicsizmában botladozva,homlokomon fejlámpával, hátamon a fotóshátizsákkal, nyakamban a váltó csizmával, fotósállvánnyal, kezemben az elemózsiás táskával érkeztem a sasok fotózására alkalmas leshez.

Télen a sirályok nagy tömegben tartózkodnak a Hortobágyon a bőséges eledel reményében, mivel az itt telelő réti sasokat rendszeresen etetik hallal. A pirkadati gyenge fényekben meg is jelentek csapatostul a madarak, nagy rikácsolással kavarogtak a levegőben, a földön heverő hal darabok felett.

Elsőnek érkeztek, még a ragadozó madarak előtt, nem akartak lemaradni a finom falatokról. Nagy élmény volt a látóhatár rózsaszínében szálló sirályok látványa, és azon tűnődtem, a nagy kavarodásban hogy nem ütköznek össze…

A gyenge fény a hosszabb záridőt megkövetelve a kép dinamikáját, a mozgást jobban érzékelteti- a szürreális hatást fokozza.

A kép története

– Mennyé’ ki jáccani’ halloood!! – Mámi a tésztának valót rakta össze éppen.

– Vagy nem is, itt van pénz, mennyé’ a bótba, vegyé’ túrót a tésztára, meg egy üveggel az olcsóbbikból, Tata ma pénzért dolgozik! – mosolyodott el nagyanyja. A mosoly ritka madár volt őnáluk, mióta Anyát eltemették… apját nem is ismerte, Tata meg Mámi nevelték azóta.

Mikor aznap Tata hazaért a kubikból, nagy csomag volt a hóna alatt. – Fizetésnap vót babám! –  mondta a fiúnak.

-Elment az eszed Tata?!- Hiszen így is alig élünk, milyen bolondságokra költöd a drága pénzt?!- Mámi szinte sírva kiabált.

A fiú átvette, kicsomagolta a piros pöttyös labdát, nagy szemekkel nézte.

– Focistát nevelek belőled, ha addig élek is! –  mondta Tata, és bocsánatkérően nézett Mámira.

Attól kezdve Tata esténként fáradtan próbálta mutatni a szabályokat, cseleket, de valahogy a fiúnak nem akaródzott megszeretni a focit, hiába magyarázták neki, hogy a magukfajtának csak ennyi esély adódhat.

A labda szinte szemrehányóan nézett a fiúra, mikor nem az udvarra fordult, hanem a konyhaasztal mellé telepedett.

– Mennyé’ ki jáccani! – hessintette Mámi.

-Mámi, meséld, hogy volt a lagzi! –

Amikor a sógorék lányát elvette a falu prímása, a lagzira ők is meg voltak hívva. Tata öltönyt húzott, Mámi felvette a déditől örökölt láncot meg gyűrűt, ő meg új inget kapott. A fiú még sose hallott olyan szépet, mint mikor az örömapa elővette a hegedűjét, és hegedűszóval kísérte az ifjú párt a pap elé.

– Bárcsak én is…- sóhajtotta…

-Eszedbe se jusson íllyen úri cifraság kiskomám! – Meg aztán mibű’ is vennénk hegedűt… meg a taníttatás… – Mennyé’ csak rúgjad a labdádat, az való a magunkfajtának! – morzsolt el egy könnycseppet Mámi titokban. De azért látta ő, hogy a labda meg a fiú sose lesznek jóbarátok…

Egyik éjjel suttogó veszekedésre ébredt.

– …Anyád lánca…! Meg gyűrűje…!-

– Ne törőggyé’ te csak azzal, minek a magamfajta vénségnek kaláris…!- halkult el a suttogás.

Másnap este hamar hazaért a térről. Mámi meg Tata az asztalnál ültek és csendben beszélgettek, mikor benyitott, elhallgattak.

– Na mehetünk focizni! –  akart Tata kedvében járni.

– Nem bírom én már azt a nagy futkosást, kedvem sincs hozzá, megette a fene! – fakadt ki Tata, de Mámi elmosolyodott, és egy nagy csomagot nyomott a fiú kezébe.

– Óvatosan nyissad babám, tokra már nem tellett! –

Izgatottan tépte a papundeklit, a hegedű súlyosan feküdt a kezében. – Ez…ez… de hát, hogy…? mikor…? –

-Ne foglalkozzá’ te azzal, indulj a szomszéd Gazsihó’ majd ű megtanít nyekergetni ezt a vacakot!- legyintette nyakon Tata a fiút.

Tata a konzervatóriumi évek alatt ment el, csendben ahogy egész élete zajlott. Mámi ott ült az első koncertjén, ünnepi ruhában, csupasz nyakkal és ujjal, boldogan.

Évekkel később, izgatottan hozta el a hangszerboltból a pici ujjakra alakított hegedűt, büszkén nyomta a fia kezébe.

-Gyönyörű… apa, köszönöm! – tette félre a fiú.

– Apa, ugye nem baj, ha most én inkább a piros labdával…. – halkult el a gyermek hangja bizonytalanul.

– Mennyé’ ki jáccani’… – hallotta a férfi valahonnan távolról, és mintha Tata kérges keze gurította volna a labdát a fia felé…

A kép története

A Győri Fotóklub Egyesület minden évben megrendezi (kivéve 2020-at) a Fotó Piknik nevű szabadtéri kiállítását a Rába folyó által körbe ölelt Radó szigeten. Idén július 31-én várták ide az egyesülettel baráti viszonyt ápoló fotós közösségeket és egyéni kiállítókat, egy jó hangulatú összejövetelre. A kiállítók a park sétányait övező fák közé kifeszített kötelekre, láncokra akasztják az érdeklődő közönség elámítására és a kollégák elismerésére, irigylésére igényt tartó műveiket.

Az összejövetel kitűnő alkalom arra, hogy az alkotók elbeszélgessenek egymással és az érdeklődő közönséggel. Sztorizgathatnak a művek készítésének körülményeiről, elbeszélgethetnek az előző kiállítás óta történtekről. Baráti csoportok korzóznak fel, s alá, meg-meg állva, s megvitatva az aktuálisan megtekintett remeket.

Egy ilyen hölgykoszorú három tagját sikerült a fák hűsében lencsevégre kapnom, mikor egy padon megpihenve, látványosan gesztikulálva tere-feréltek. A jelenetet látva, ahogy az árnyékban sziluettként a szemközti partoldal verőfényes lépcsősora előtt

kirajzolódtak, futva loptam a távolságot köztük és köztem, kihasználva a környező fák takarását, cserkésztem be őket, remélve, hogy még időben közel érek az 50 mm-es objektívemmel, mielőtt mint megriadt madárraj tovaröppennek.

A kép története

Kb 10 éve vettem kezembe a fényképezőgépet. Ösztönösen a VIII.-XIX.kerületet jártam és amit ott találtam – elesett embereket – lepusztult bérházakat – ódon romantikájukat megőrzött lépcsőházakat – gangos folyosókat – ecetfával beültetett udvarokat – azokat a helyszíneket kezdtem fotózni. Egy-két képet elvittem a Pigmenta stúdióba lenagyíttatni. A tulajdonosnak odaadtam a pendrivomat sok képpel együtt. Pár nap múlva visszamentem. Ő azzal fogadott, hogy megnézte a képeket és megmutatná őket egy fotóművésznek, név szerint:Balassa Lászlónak. Pár nap múlva felhívott László, hogy találkozzunk egy kávézóban. Miről foglak felismerni? Rá fogsz jönni. Valóban nem lehetett nem észrevenni kétméteres, rövidnadrágos, terepmintás trikóját, szandálját és a lényéből sugárzó elfogadást. Kurva jók ezek a képek, ki kéne állítani-modta. Biztos? Háromszoros szűrőn mentek át. És így lett, kiállítottuk őket, ő nyitotta meg a kiállítást, ugyanabban a fent leírt szerkóben. Azt mondta, hogy én belehaltam ezekbe a képekbe, és érzi rajtuk az ázott utcagyerekek szagát. Soha nem éreztetett semmilyen különbséget közöttünk. Ő a befutott és elismert fotós, én a szuper kezdő. Csak akkor érdemes fotózni, ha a fotózás mindennél fontosabbá válik számodra, ha rá mered tenni az egész életedet, nem a technika, a gép a lényeg, csak te, a te világod, a maradandó hűség önmagadhoz és ahhoz amit csinálsz-modta. Egy előadása csak erről a hozzáállásról szólt. Az emberi gesztusról, ami a fotóst hitelessé teszi. Tanított Spanyolországban, iskolája volt Budapesten. Egy spanyol kisvárosban fantasztikus portrékat mutatott a tanítványainak, elképesztő halászokról, öreg csavargókról, kitaszított emberekről. Hát ezek hol készültek, kérdezték tőle. Itt a szomszéd faluban, tőlünk 20 kilométerre, mondta. Minden itt van a szemünk előtt csak észre kell venni. Az élet nem túl bonyolult, csak mi komplikáljuk túl. A lényeg az egyszerűség, tisztaság, és őszinteség. Ukrajna és Románia szegény telepeit fényképezte mindig magával víve élelmiszert, segélyt játékokat. Kérdeztem, nem félsz ezeken a helyeken. Azt mondta, ki merne engem bántani. És valóban ezt a gyermekszívű óriást védte hatalmas termete, lefegyverző jó szíve. Igen a szíve. Túl jó volt erre a világra. Ez a szív jó volt de nem tökéletes. Valami elromlott és az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Alig volt negyven éves. Egy életre szóló útravalót adott ajándékul pár találkozónk alatt. Próbáltam én megköszönni mindazt, amit kaptam tőle. Igazán a képeimmel akartam. Már nem lehet, már nem látja. Igaz, mégis minden képemben benne van, ebben legalábbis biztosan.

Budapest 2021 augusztus 31.     

Lex Mihály

A kép története

Halogattunk, csak halogattunk. Megbeszéltem egy időpontot és négyből ketten mentünk. Morogtam persze, hiszen így több munka hárult ránk.

Július 19. reggel mentünk. Lucikával a Blahán találkoztam a metróaluljáróban. Elölről a hatodik ajtónál. Leszálltunk a Déliben és felpattantunk a villamosra. Esett az eső. Csepegett. Elsétáltunk a Márvány utca mellet. Pont jött valaki, így megúsztuk a csengetés és telefonváltás hosszadalmát.

Átöltöztünk a feladatnak megfelelően. Egy-egy liter baracklevet kaptunk. Én az egyik szobába, tesóm a másikba ment be. Papa megmutatta, hogy töröljük le az ablakot. Felmosóvödörben vizet hoztunk és már kezdődhetett is volna. Csakhogy meghallottam a szomszéd szobából átszűrődő Dankó Rádió dallamait. Ehhez Luca hangja is társult. Közben az eső ismét esett. Az összes ablak nyitva. Siettem. Pereces Papa ezalatt megebédelt és lepihent, hogy a délelőtt fáradalmait kipihenhesse.

 Átmentem a nővéremhez. Segítettem befejezni a maradék ablakot. Mindeközben “titkon” fényképeztem Lucát, hátha ki tudja cserélni a profilképét, mivelhogy folyton ezzel nyaggat. Pihenésképp ebédeltünk és beszélgettünk egyet a konyhában. Dédnagyapám felmelegítette a maradékot. Megpróbáltam porszívózni. Kevés sikerrel jártam. Ezt a szőnyeget nem lehet így kitisztítani, ráadásul tele volt a porszívó. Hallottam, hogy a konyhából kiabál a Papa. Kimentem segíteni és olyan látvány tárult elém, amit még egy akrobata is megirigyelne. Egy 93 éves férfi egyik mezítelen talpa az asztalon a másik meg a radiátoron pihent, miközben az ablakot próbálta leeszkábálni egy csavarhúzó és kalapács segítségével.

A küldetés sikerrel járt.

Egy kicsit azért segítettem neki. Miután letakarította az ablakot Lucával ketten visszaraktuk a helyére. Fel az asztalra. Mi majdnem leestünk, mert túlságosan a szélére álltunk. Öltözés közben a A cigányok sátora című dal részletét énekeltük, hogy: Ezt a boltos meglátta, így kiáltott utána, hogy hej az anyád az a zimberi-zombori, szép asszony, jó asszony, Ladi-ladi-lom, sárga lilom. A következő versszakot már a Papa énekelte tovább.

Elindultunk a Rigó Jancsi Cukrászdába megkaparintania jutalmunkat. Ide már anya meg a kisebbik öcsém is jött. Régen, mikor óvodások voltunk mindig ebbe a cukrászdába jöttünk. Papa krumplis pogácsát, Anya süteményt, Luca pogit én pedig franciakrémest ettem. Fényképet szerettünk volna csinálni erről a szép eseményről, de senkinél sem volt telefon. Lucika ott hagyta a lakásban, anyánál meg a nyomógombos telefon volt, amin nem volt elég tárhely. Neki láttam kitakarítani a felesleges dolgokat. A zenéket kitöröltem, de még előtte egy papírzsebkendőre felírtam őket. És sikerült a kép.

Visszatotyogtunk. Én elköszöntem, mert apához mentem. Jó volt látni egy darabig, hogy örömöt szereztünk a csillogó-villogó ablakokkal, mivel már kérdezte is a Papa, hogy mikor jövök segíteni a bejárati ajtót megszépíteni?

A kép története

Keresem önmagam. Eddig csak egy illúziót kergettem, mint ahogy a gondtalan gyermek kergeti a csodaszép pillangót a réten. Az idő eközben ketyeg. Tovaszáll, mint az a törékeny kis pillangó. És nem vár meg.

Ideje lenne észhez kapnom végre. Amíg ebben az álomvilágban élek, körülöttem minden romokban hever. Az egész életem egy káosz. Már lassan kezdem megszokni.

De az a bizonyos belső hang a tovább haladásra kényszerít. Nem szabad megállni. Nem szabad feladni. SOHA! Próbálok erős maradni. Nem mutathatom, hogy gyenge vagyok, hiszen ezt várják, hogy mikor bukok el. Köröznek felettem, mint a keselyűk a magára hagyott gyenge lelkek fölött. Hátra hagytak engem is.

Mindaz, ami eddig fontos volt, mára már mit sem jelent. Egyedül kell haladnom a járatlan utakon. Bolyongok. Sötét van. De érzem, nem hiábavaló, amit teszek. Mégis vívódok legbelül. A lelkem egy csatatér, a szívem fájdalmasan vérzik. Úgy érzem sosem lesz vége ennek az idegtépő állapotnak. Mindig visszatérek ugyanebbe a pontba. Ahol senki sem nyújt segítő kezet. Ahol nem fogad támogatás. Ülök a hideg gödör fenekén, egymagam. Töprengek, hogy hol ronthattam el. Miért vagyok újra itt. Az egyetlen társaságom egy üveg vodka. Mert azt hiszem, az majd megold mindent..

A saját gondolataim mérgeznek. Változtatni akarok, de nem vagyok képes mozdulni. Lehúz a sötétség.

A kép története

Két kicsit különálló, mégis összefüggő gondolat jut eszembe erről a képről.

Az első, amikor elkészítettem. Teljesen átlagos szombat délután volt a nyári szünet elején. Nagybátyám eljött hozzánk és megkérdezte nincs e kedvem elmenni vele a Balatonhoz. Természetesen vele mentem. Hihetetlen élmény volt az a hét, talán akkor hittem el teljesen, hogy most három hónapig nem kell az iskolával foglalkozni, hogy most ki lehet ereszteni a fáradt gőzt. Volt, hogy elindultunk felfedezni a környéket, csak úgy a semmibe mentünk. Egy ilyen kocsikázás alkalmával született meg ez a kép.

A másik gondolat, kicsit kapcsolódik az elsőhöz. Amikor ránézek erre a fényképre, a csodás emlékek mellett mindig eszembe juttatja, hogy mindenki tart valahova. Minden út egyszer véget ér, és te döntöd el, hogy milyen emlékekkel gazdagodsz a végére. A döntések meghozatala lehet könnyű vagy nagyon nehéz is. Viszont lesz olyan is amikor az a jó, ha csak sodródsz az árral. Sosem fog kiderülni, hogy mi lesz, ha a másik utat választottad volna. Mindez nem számít. A lényeg, hogy élvezzük a saját utunkat, mert senki sem tudja mikor lesz vége, és hogy mikor kezdődik egy új.

Talán a kép keletkezésekor született élmények és tapasztalatok miatt érzem így, vagy talán csak azért, mert az eddigi életem során ezt tapasztaltam meg. Köszönöm, hogy ezt megoszthattam önökkel!

A kép története

Mióta a Tanács 2703-as döntésére megszülték az Ezrek Nemzedékét, a holnapot várjuk. 20 éve, hogy Ők több százmilliárdnyi Gyűjtőt hoztak a Földre, majd 5 évre rá elhagyták a Naprendszert. Ezt a képet az utolsó működő kameracsapda készítette 2719-ben, 18 évvel a Szórás napját követően, majd még egy évig működött üresjáratban. Holnap reggel, egy évvel a kamera akkumulátorának lemerülése után, velem együtt ezer 18 éves férfit és nőt küld a felszínre minden megmaradt földalatti bázis a bolygón.

A kép története

Nagy gömb alakú bádog építmény volt, alján betoncölöpbe rögzített lábakkal, sapkára emlékeztető valamivel a tetején. Körülötte az éles fű, mindig térdig ért, ezzel is eltántorítva az érdeklődőket. Olyasmi volt ez, mint egyfajta Bermuda háromszög, az ember a közelében nem tudta eldönteni, merről jött, vagy éppen merre tart. Ugyanis, míg más, unalmas, szögletes épületek tisztán, az adott irányba verik vissza a hangot, akár egyfajta tükör, ez szerte szórta, mint a kutyatej a magját, ha már kellőképpen kiszáradt. A tájékozódás hiányára persze rájátszott a fent említett fű és az, hogy akármerre nézett az ember kilométerekre se látott épületet. Talán régen, mikor ez a monumentális valami létrejött, voltak más valamik is, de azok az idő teltével, nem túl tartós mivoltukból akadóan az enyészeté lettek. Csak ez az egy maradt talpon, mint hosszas háborúban a katona, kit éltet még a béke reménye. Ott állt némán, rezdületlenül és nézte, hogyan múlnak el az évek. Tizenkét éves lehettem, mikor rátaláltam, puszta véletlenből, egy menekülésem során. Nem üldöztek vagy ilyesmi, egyszerűen csak rám telepedett a bú és könnyeimtől nem láttam merre futok éppen, így hát sikeresen neki is mentem. Az enyhe agyrázkódásomból felocsúdva vettem észre és egyből belészerettem, az erőteljes termetébe és lekerekített formájába. Egyszerre tűnt ijesztőnek és gyönyörűnek. Akkor határoztam el, ez lesz a menedékem, ide fogok járni, ha megint rám törnek az érzelmek. A visszaúttal persze bajban voltam így térkép híján, de amint hazataláltam, összeraktam fejemben az útvonalat. Emlékszem, tizennégy éves koromig visszajártam rendszeresen, de aztán ez megszűnt ahogy felköltöztem pestre. Utoljára egy hónapja jártam ott, mikor ezt a képet is készítettem róla. Akkor hirtelen rám törtek az emlékek és végre tíz év után, rájöttem ha akkor nem sírok annyira és figyelem merre megyek, talán sosem találom meg, ezt a szokatlan menedéket.

A kép története

Mátra csendes, erdei kisházában töltötte a nyári szünetét Ignác. Szeretett a nagyszülőknél lenni. A faház tele volt élettel, a természet észrevétlenül lopta be magát. Messze a város zajától csak a madárcsicsergést és a ház mögött megbújó patak csordogálását lehetett hallani.

Ignác egyedül lakott a nagyszüleivel, de mégsem volt magányos. A szekrény mögött keresztes pók fonta szorgalmasan a hálóját, bízva abban, hogy egy kövér légy lesz hamarosan a zsákmánya. A kishangyák a konyhaasztal alatt kerestek finom falatokat, talán egy pár szem morzsa nekik is jut a reggeliből. Ignác gondoskodott, hogy mindig jusson nekik rágcsálnivaló, hol a kifliből, hol a kakaós csigából. A katicák harangvirágból itták a harmatcseppeket, a rózsabogár pedig álmosan dörzsölte szemét a muskátli tövében. Reggeli viráglocsolás felébresztette, nem is értette, minek ez a reggeli kapkodás, szeretett volna még szunyókálni.

Reggelizés után Ignác lement a patak partjára, kíváncsi volt, vajon mennyire duzzasztotta fel a patak vízét az éjszakai esőzés. Útján elkísérte két hűséges társa: Cicus és Bodri. A fű még vizes volt, és kisebb tócsák borították az utat. Szaladtak, hiszen tudták, hogy egy ilyen séta mindig tartogat meglepetéseket.

Óvatosan közelítette meg a patak vizét Ignác, a közelben lakó őzikék gyakran itt isznak. Két őzike csillapította szomját a forrásnál, a bokor mögött megvárták, amíg távoznak az erdő lakói. A megduzzadt forrás vize száraz faleveleket, kisebb ágakat sodort magával. A víz áttetsző volt, szemcsék csillogtak a mederben. Ignácot megbabonázta a látvány. – Milyen csodálatos kövek vannak a patak szélén! Eddig nem láttam itt. Kivett egy pár kavicsot. Forgatta, simogatta, lapos volt, bársonyos tapintású. – Különleges, gondolta. Érezte, hogy forrósodik a kő a tenyere alatt. Hírtelen kiejtette a kezéből. Felvett egy másikat, egyszer csak az is elkezdett melegedni. -De furcsa, hogy kerültek ide? Vajon milyen kövek lehetnek, mit tudhatnak? Biztosan varázserejük van. A Nagyapjától hallotta réges régen, hogy vannak varázskövek, amik segítenek azoknak, akiknek nehezen megy az olvasás. Ábrándozott Ignác, nehezen formálta a betűket olvasáskor. A nap hátralévő részében csak a pataknál történtekre tudott gondolni. Nem mondta el élményét a nagyszüleinek, ez az ő titka maradt, félt, ha megosztja mással, megtörik a varázslat. Érezte, hogy valami történni fog. Nehezen jött álom a szemére. Forgolódott, álmában hangosan beszélt:- Bárcsak lenne egy váram varázskövekből, ami mellett olvashatnék. Nem, nem, sajnos nem tudom megépíteni, forrók a kövek, de szeretnék megtanulni szépen olvasni, bárcsak… Ezekre a szavakra ébredt a kishangya, mit szeretne, milyen kövekből? Másnap a patak partjára lekísérte kis gazdáját, megleste, milyen kövekről van szó. – Már mindent értek, van egy remek ötletem- gondolta a kishangya.

Sötétedés után megosztotta tervét a barátaival. A rózsabogár ásítozva követte a lelkes csapatot, a pókhálók segítségével görgették el a köveket, a szentjánosbogár világította meg a sötét utat, a katica irányította a csapatot.

Reggelre fáradtan mindenki visszatért a helyére. Ignác köszöntötte kis barátait, majd útnak indult. A patak partjánál megtorpant. Nem lehet, ez valami varázslat, álmélkodott. Egy csodálatos kő vár állott a forrásnál. A kis barátok örömmel látták a boldogságot Ignác arcán. A kövek hatására Ignác megtanult jól és gördülékenyen olvasni. Csodák pedig léteznek, csak hinni kell bennük!

A kép története

Szokássá vált életemben hogy szabadidőmben kirándulni megyek. A valónak hitt világot kizárva fényképezni mentem. A Misina tetőig haladtam felfelé a sárga háromszög útján. Ropogott a hó a lábam alatt a nap lassan nyugovóra térni kezdett, a növények is nyugovóra tértek. Jégbe zárt csodákkal találkoztam. A Csipkebogyó, berkenye és a tölgyfák levelei fodrosan a hidegtől enyhén fonnyadva, megcsipve. A kardszerűen kiálló dér hirdette a tél csendjét békességét. A fagyott idő békéje társammá vált. Ketten voltunk a természet és én. A vidéket a teljes nyugalom itatta át. Nyugalom, csend volt az uralkodó az enyhe csontig hatoló téli fuvallatban, melyről üzent a vidék: a megújulás és a nyugalom süvített végig a környéken. A  feketefenyő tűlevelén fodros, fagyott zúzmara csillogott, tobozaiból barna színű melegség sugárzott.

 A sárga háromszög után a sárga csíkot követve telepített feketefenyők és honos bükk, tölgy és gyertyán fák öleltek körül. A téli fuvallatban csendes nyikorgással üzentek nekem, hogy nyugovóra tértek.

 A hóban őz és vaddisznónyomok keresztezték utamat jelezve, hogy táplálék után kutattak. A hóból a földig kitúrt avar mutatta útjukat. Gyökerek, mélyen lévő hajtások és makk után kutathattak. Lábnyomuk kifli alakú páros pata nyom volt az őzeké kecsesebb, a vaddisznóké mélyen nyomott, kevésbé kecses. Lassan felértem a Tubesig.

A nap éppen nyugovóra tért. Arany színű fénye megcsillant az ezüstbe öltözött Mecsek égig erő fáin, visszatükrözve a lenyugvó óriás fényét. Arany és ezüst fényben tündöklött az  erdő. A fényképezőgépen a fákon lévő fényviszonyokra fókuszáltam és reá irányítottam.

A háttérben havas, deres táj rajzolódott ki. Öröm és csendes meghitt béke volt a lelkemben. A természet szépsége örök! Emlékeztet minket a megújulásra, a változásra és az örök egyensúlyra.

Példát vehetnénk róla. Az egyszerű szépség természetéből fakadóan igaz és nem csalfa. Az őszinte szépségét sugározza mindenki számára.

2018.12. 16. A Tubesről

• #PáncélGéza

A kép története

Egy forró, augusztusi napon felvettem az elegáns, fekete selyemnadrágomat és a topánkámat, összekészítettem a fényképezőgépemet és elindultam az unokahúgom keresztelőjére. Budapest egyik külvárosi kerületében zajlott, egy egyszerű templomban, pontosan ott, ahol négy évvel ezelőtt az unokaöcsémé is. Bár nem voltunk kevesen, a templom hatalmas falai között mégis csak egy maroknyi, elveszett csoportnak tűntünk. Alig töltöttük fel a templom első három padsorát.

A nagymamám az első padsorban foglalt helyet, az unokaöcsém mellett. Fotósként én nemigen ülhettem le, a feladatom az esemény alapos dokumentációja volt. Természetesen a modellem elsősorban a csöppnyi unokahúgom, a büszke szülei és a kicsi leendő keresztapja volt, de igyekeztem a spontán pillanatokat is megörökíteni. Ez a fénykép is egy ilyen. Semmi utasítás, semmi helyszíni komponálás, csak egy elkapott mozdulat arról, ahogyan a nagymamám a templom padjának szélét fogja.

Nagyon szeretem ezt a képet, és nem csak azért, mert egy személyes élményem köt hozzá. Azért is, mert rengeteg gondolatot ébreszt bennem – a gyerekekről, az idősekről, az öregedés folyamatáról, az emberi kapcsolatokról és a hitről.

És hogy miért „Anima”? Így hívják a nagymamámat, ez az ő kis beceneve. Nem tudom, kinek a fejéből pattant ki, valószínűleg még világra sem jöttem, mikor őt már így nevezték. Azóta pedig így szólítják a rokonai, az ismerősei, és mi – az unokái.

A kép története

A főnix az újjászületést jelképezi. Különböző országokban eltérő külsővel ábrázolták, ám mindnél van egy közös vonás: az örökkévaló élet körforgásának, és a regenerációnak a szimbóluma. Egyiptomban, gémként ábrázolva a Nap városával, Héliopolisszal hozták összefüggésbe, ahol Benu-madárként Ozirisz mindent átható lelkének jelképévé vált[1].  Kínában a császárnő jelképe volt, s farktollának 5 különböző színárnyalata az öt erényt jelezte (jóság, önfegyelem, bölcsesség, bizalom, hűség).[2]

Bizonyára sokan ismerik az ikonikus Harry Potter regényekből Fawkest, Dumbledore professzor egyetlen és kedvenc madarát. Ahogy azt a Titkok Kamrája és A halál ereklyéi kötetekből is tudjuk, az említett lény több ízben nyújt segítséget azok számára, akik kérik és méltók rá.

Mikor eljön az ideje, ez a csodás lény önmagát lobbantja lángra, azért, hogy egy teljesen új minőséget képviselve, porból építse újra önmagát. Mi emberek is igy működünk és ezért ennyire izgalmas ez az analógia: mikor eljön a mi időnk, és megérünk egy változásra, belső késztetésből fakadóan égetjük porig magunkban azokat az elemeket, melyek gátolnak a további fejlődésben. Ilyen lehet egy régi gondolkodásmód elhagyása, életmódváltás, költözés, új szakma elsajátítása. Személyiség-és lelki fejlődésünk stációi már-már megkövetelik főnix-mivoltunk kibontakozását, melynek működtetésével önmagunk jobbik verziójává válhatunk.

A fotón szereplő főnix mandala épp ezt a lelki-szellemi-fizikai átalakulást szimbolizálja. Az üvegmandalát egy csoportos, mondhatni szellemi alkotóműhely keretében festettem, 2018 decemberében, mely során a fent részletezett újító-átalakító energiák dolgozni kezdtek, létrehozva egy új minőséget.

A mandalafestés 2016 óta az életem része. Ez idő óta számtalan alkalommal éltem át a főnix-effektust, melynek köszönhetően mindig egy picit közelebb kerülök önmagamhoz.

Jártomban-keltemben mindenkit arra biztatok, legalábbis egyszer próbálja ki, élje át a mandalafestés önfejlesztő és közösségépítő hatását. Hiszen általa benső világunk egy-egy addig ismeretlen, színes elemét pillanthatjuk meg.

Preisinger Éva

[1] Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György. 2010. Jelképtár. Helikon Kiadó

[2] Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György. 2010. Jelképtár. Helikon Kiadó

A kép története

Az örömök kergetése mindig is nagy szerepet játszott az életemben. Hajkurásztam minden olyan dolgot, ami mosolyt csal az arcomra, legyen az akár egy apró virág vagy egy meleg napon a hűsítő szél, a buborékok a habfürdőmben, egy idegen kedves szavai, egy pillanatnyi összenézés. Nehéz megtanulni, hogy a boldogság nem egy állapot és magától nem tartható fent, mindig szükségem van valamire, ami boldoggá tesz, de ennek a keresése hamar lyukat égethet a lelkemen. Mert egyre nagyobbra vágyok majd, nem lesz elég az a boldogság, amit akkor érzek, ha megdicsérik, ha jól dolgozom, nem lesz elég, hogy vannak mellettem, akik szeretnek, mert az, ha tudom, hogy boldognak kellene lennem, sosem lesz egyenértékű azzal, mikor érzem is a bennem szétáradó boldogságot. A szomorú a nagyravágyásban, hogy hiába vagyok körülvéve olyan dolgokkal, amik mást boldoggá tennének, már kicsalogattam belőlük minden örömöt, és ezzel az érzéssel nem tudok megküzdeni. Hogy mikor nem találok valamit, amiből erőt meríthetek, ami boldoggá tesz, teljesen semminek érzem magam, hiába mondják, ne kössük a boldogságot feltételhez. Talán a saját börtönöm az, hogy nem tudom megteremteni a saját boldogságom, ezért keresek minden olyan apró dolgot, ami pillanatnyi boldogságot hoz az életembe. A mindennapokban nem tudom rögtön észrevenni, hogy ami körülöttem van, nem állandó, de mikor oda jutok, hogy valamit elveszíthetek, rögtön felértékelődnek. Mégsincs erőm minden pillanatba hálát adnom azért, amim van, így olyan érzés, mintha folyamatosan egy hullámvasúton ülnék, ami fel-le mozogva halad előre, megmutatva számomra a szomorúság és a boldogság mércéjén az összes fokot. Amit az évek során azonban megtanultam, hogy minél nagyobb a szomorúságom, annál nagyobb boldogságot nyerhetek általa, hiszen a rossz megismerésével ismerhető csak meg a jó. A fotózás számomra szintén az apró örömökről szól. Számomra képek akkor a legszebbek, mikor leginkább magam alatt vagyok, hiszen akkor tudom leginkább megbecsülni azt a szépséget, amik megjelennek a fényképezőgépem képernyőjén. Minden pillanatot meg akarok örökíteni, amiben boldog voltam, mert az elmúlás számomra olyan dolog, amit nehezen tudok feldolgozni, de ugyanakkor minden olyan látványt meg akarok örökíteni, amire ha ránézek, tiszta örömöt ad át. A legkedvesebb képeim naplementekor születnek, ekkor a színek és a fények összessége melegséget keltenek a szívemben. A fények és árnyéka valósággal lenyűgöz. Azt az érzetet keltik bennem, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy van, de minden úgy is jó, ahogy van. Hogy a fű zöld, a virágok tavasszal nyílnak, a gólyák itt vannak nyáron, hogy kettő meg tíz az tizenkettő, és ebben a tökéletes harmóniában én is megtalálhatom a sajátomat. Mikor erre a képre nézek, ezt a harmóniát és békét látom magam előtt. A nap lemenő fénye sárgásra festi a fehér virágokat, ahogy sárgásra festi a kék falamat is, fény a sötétségben, sötét a világosságban, az én yin yangom. Ilyenkor pedig megnyugszom, hogy természetes dolog a szomorúságom és a boldogságom is.

A kép története

9 éves lehettem, mikor édesapámmal kirándulni mentünk a helyi erdőbe. Ahogy sétáltunk, az egyik fa tövében észre vettünk egy hegedűt. Ott árválkodott, édesapám azt mondta, biztosan valaki itt felejtette, másképp hogyan is kerülhetett volna oda? Ekkor édesapám a kezébe vette, és játszani kezdett…..életemben először hallottam őt játszani…csodásan szólt a kezében, és elhatároztam, én is meg tanulok játszani ezen a csodaszép hangszeren, hisz a hegedű a hangszerek királynője. Rengeteg gyakorlás árán mondhatni ez lett az életem, ha vidám vagyok, ha szomorú, de ezen a csodálatos hangszeren fejezem ki az érzelmeimet. Édesapám elvesztése után gyakran jártam az erdőben, és tértem vissza arra a helyre, ahol a hegedűt leltük. Ilyenkor mindig elővettem, és játszani kezdtem. Emlékeztetett arra az időre, mikor még kislány voltam, és édesapámmal ide jártam. Egy alkalommal mikor kimentem, egy öreg bácsi magányosan és szomorúan ült egy fa rönkön. Oda mentem hozzá és meg kérdeztem minden rendben van e. Ő pedig csak ennyit felelt: „ Évekkel ezelőtt itt felejtettem a hegedűm, vissza tértem, de sajnos valaki addigra már elvitte. A feleségemé volt, ő játszott rajta, azelőtt hallt meg, én pedig kihoztam, mert mindig ide jött ki játszani, fontos emlék volt számomra. De hirtelen haza kellett mennem, mert otthon felgyúlt a széna, és nagy sietségemben itt felejtettem. Mire vissza tértem eltűnt.” Ekkor elővettem a tokot, kivettem a hegedűt és vissza adtam. „Én voltam az, én  vittem el,ne aggódjon gondját viseltem.” A bácsi könnyes szemmel vette el, és simította meg….”köszönöm” csak ennyit felelt. Soha többé nem láttam őt, se a hegedűm….de az erdőbe  azóta is kijárok, igaz már egy új hegedűvel….az ÉN HEGEDÜMMEL!

A kép története

Munkám során gyakran nézek állatok szemébe, tűnődök el azon, hogy mire gondolhatnak, mit érezhetnek, mi lehet a bajuk, vagy akár előre megpróbálom kiszámítani a lépéseiket, mozdulataikat. A tekintetük sok mindent elárul, viszont nagyobb jelentőséget sosem szoktam nekik tulajdonítani.

De ez a borjú más volt.

Tenyészetünkben egy csodaszép napsütéses augusztusi délutánon látta meg a napvilágot. Nem sokat várva, a világra jötte után már el is kezdte az élet kezdetének egyik legelső kihívását, a járni tanulást. Az élet nagyon sok szakaszában vannak nehézségek, és sajnos nincsenek kivételek, nem számít fiatal, középkorú vagy idős, ember avagy állat, próbára tesz minket. Így járt ez a fiatal bikaborjú is, aki máris elesett az élet rögös útján, miközben anyja után igyekezett. Neki máris nehezebb a kezdet.  Először kissé megijedtem, viszont aztán realizáltam, hogy nincs nagy baj, mert bár sérülést szenvedett, de kisvártatva újra próbálkozott. Kitartóan. Amíg elérte célját.

Ennek az állatnak a tekintetében a fájdalom és a szomorúság mellett hatalmas akaraterőt láttam, ami motiváló hatással lehet akár a személyes életünkre is. A fénykép és maga a történés a saját kudarcaimat idézte fel bennem, amikre ma már pozitívan tudok visszagondolni – mert képes voltam felállni belőlük.

A kép története

Egy novemberi péntek délután a Mezőn. Fényképezni jöttem ki, de ezúttal kicsit tovább maradok. próbálgatom állványról fotózni a távoli nagyváros fényeit.

A Mező szélén, a régi parkolóban, javában tart a kispiac. Nemrég adták át:  reflektorok, asztalok és tömeg. Aki kicsit is ad magára, ide jár  ki vásárolni kocsival, de akár gyalogosan is.
Én biciklivel vagyok, és a kispiac nem érdekel – drága és vacak. Mennék már inkább haza.

Nem szoktam erre este járni, most látom csak, hogy itt ugyan fényárban úszik minden, de az ide vezető útra nem csináltak közvilágítást, mert régebben nem volt itt semmi, így legalább 400 métert kell menni tök sötétben az első házig. Felveszem a sárgacsíkos mellényt, bekapcsolom a lámpám, de nem merek felülni, tolom inkább a bringám.

Az út szélén autók parkolnak, félig elfoglalva az egyik sávot. A maradék másfél sávon osztozik a kétirányú forgalom és a gyalogosok, mert járda, az nincs.

Az autók csak jönnek és jönnek, de már van, aki hazafelé tart, forgalom tehát van mindkét irányban. Lépésben közlekedik mindenki, mert az egyik autónak le kell húzódni az útpadkára, ha jön szembe a másik. És vannak gyalogosok is, szatyrokkal, kosarakkal, kisgyerekkel, ők is az úttesten haladnak. Rajtuk persze nincs láthatósági mellény, sokszor csak akkor venni észre őket, ha egy autó rájuk világít. Félelmetes látvány. Végiggondolta ezt valaki? Közút járda és világítás nélkül, parkoló gépkocsikkal, és – hetente egyszer, néhány órára – ilyen forgalommal? Ebből nagy baj lesz egyszer. Próbálom lefotózni a helyzetet és megmutatni a neten, hátha észhez térnek.

A gyalogosok időnként behúzódnak két parkoló kocsi közé, és megvárják, hogy továbbmehessenek. Ezt teszem most én is, letámasztom a bringám, ahol úgy gondolom, nem zavarok vele senkit, és előveszem a gépem. Az állvány most marad, kézből fotózom, lesz, amilyen lesz. Tágra nyitom a zárat, a többit az automatikára bízom. Személyiségi jogokkal nem kell törődnöm, garantáltan nem lesz felismerhető senki, örülhetek, ha látszik egyáltalán majd valami. Csinálok néhány képet. Hát ez lett az egyik.

Ui: Annyi változás történt mára, hogy a Mezőn kijelöltek egy darabot a parkoló gépkocsiknak – a fűnek ott annyi! Ja, és júniusban később sötétedik, de lesz még idén november, és talán jövőre is. 

A kép története

Mindhalálig tartó szerelem? Sokan nem hisznek ebben a kijelentésben. Többen úgy gondolják, hogy ez csak a mesékben, filmekben létezik. Viszont nagyszüleink igenis bebizonyítják, hogy létezik a mindennapi életben, még napjainkban is.

Az én nagyszüleim több, mint 50 éve házasok, és lassan 60 éve szeretik egymást jóban és rosszban. Szerelmük 1964-ben kezdődött, mikor nagypapám megpillantotta nagymamámat, és egy gyönyörű, fiatal hölgyet látott, aki azonnal megtetszett neki. Kitartóan udvarolt neki, és négy hosszú év után már férj és feleség voltak. Közösen felépítették saját kis otthonukat, aminek falait megtöltötték kislányaik nevetése, kiabálása. Szerelmük továbbra is kitartó, igazi, erőteljes volt. Sok nehézségen átmentek együtt, de ez csak erősebbé tette egymás iránt érzett szeretetüket.

Egy percig sem bánták meg, hogy összekötötték életüket. Mindig gondolnak a másik félre, előtérbe helyezik a szerelmüket. Ilyen az igazi, önzetlen szerelem. Manapság nagyon ritka az olyan, hogy 53 év házasság után is ugyanúgy szeretik egymást, mint mielőtt kimondták a boldogító igent. 53 év házasság a hátuk mögött, és sok-sok év elöttük. Ez bizony mindhalálig tartó szerelem.

A kép története

A fotó 2021 júniusában készült, az utolsó tanítási napon. Első osztályos tanítványaim között minden nap egy hatalmas élmény volt számomra. AJÁNDÉK. Boldog idő. A mindig csacsogó, sziporkázó, jókedvű Violával sokat nevettünk a tanév során. Két felnőtt fiam van, még nincsen unokám, azt hiszem kislányra vágyom. Viola mintha az unokám lenne! Sikerült párban ugrálóköteleznünk, játszottunk, bolondoztunk, egymás gondolatát is kitaláltuk. Én még az ünnepi ruhámban vagyok látható, a kis hölgy már átöltözött, viszont ekkor vettük észre, hogy “nagymama és unokája” remekül összeöltözött. Úgy gondoltuk, hogy mint sok minden mást, ezt a pillanatot is meg kell örökítenünk.

/Sáringer Márta/

(digitális gép – önkioldó funkció)

A kép története

A legkedvesebb fénykép számomra 2020. augusztus 12-én készült a Vajdahunyad váránál. Ehhez a képhez és helyhez kötnek a legkedvesebb emlékek, ugyanis ezen a napon találkoztam eddigi életem egyik legfontosabb emberével. Ő az én kedvesem.
Jártuk a várost egyik barátommal és fényképezőinkkel. Nem volt különösebb célunk, csak mentünk és fényképeztünk. Említettem neki, hogy tudok egy nagyon szép helyet a Vajdahunyad vár tövében, így odamentünk. A helyen azonban két lánnyal találkoztunk. Picit zavarban voltunk, hiszen pont az általunk elképzelt fénykép közepén ültek. Megtörték a harmóniát, azonban nem akartuk őket elküldeni… nem akartuk esetleg megbántani őket.
Csak álltunk és gondolkodtunk, hogy mi legyen. Végül úgy döntöttünk, hogy hagyjuk a fényképet és tovább megyünk. Itt azonban megszólalt bennem egy hang. Éreztem, hogyha most nem megyek oda ahhoz a két lányhoz akkor bánni fogom.
„Én odamegyek hozzájuk. Megkérdezem szabad-e róluk pár fényképet csinálni!” – ezt mondtam fotós társamnak.
Volt valami magával ragadó, ahogy ott ült az a két lány. Az általam elképzelt korábbi fényképbe ugyan nem illettek bele, de megvolt a varázsuk, így gondoltam megörökítem a látványt.
Idegesen szólítottam meg őket, hogy szabad-e pár képet készítenem róluk. Teljesen kimozdultam a komfort zónámból, hiszen sohasem szólítottam le ismeretlenek egy fotó erejéig…
Beleegyeztek!
Csináltam róluk pár képet, de fényképész szemmel nem azokra vagyok a legbüszkébb. Izgultam és sajnos nem tudtam a maximumot kihozni magamból. De elkészültek. Megmutattam és tetszett nekik. Elkértem egyikőjük elérhetőségét, szép napot kívántam és elköszöntünk.
A fellegekben voltam. Megszólítottam két idegent és nagyon jó eredménye lett! Nagyon örültem a fényképeknek, még akkor is, ha nem a legtökéletesebbek. Elöntött a büszkeség, nekem ez egy nagyon nagy dolog volt. Azon a délutánon többször is megnéztem azokat a képeket, de a két lány közül, csak az egyiküket láttam. Megakadt rajta a szemem.
Pár nap múlva elküldtem neki a képeket, majd elkezdtünk beszélgetni…minden nap. Fokozatosan beleszerettem… Találkozgattunk és felgyorsultak az események. Egymásba szerettünk. Kiderült, hogy ő külföldön tanul, így azt gondoltuk „meg vannak számlálva a napjaink”. Sok időt töltöttünk egymás nélkül, ami nem volt könnyű, de kitartottunk egymás mellett. Elválaszthatatlanok lettünk.
Ma ő a társam, a kedvesem és büszke vagyok, hogy ilyen történetünk van. Mellette nagyon sokat fejlődtem és kiegyensúlyozott lettem. Egyszerűen szürreális érzés, hogy ilyen véletlenek vannak. Szürreális érzés, hogy egy számomra ilyen fontos embert, egyszerűen véletlenül találtam meg.
Ha most, 2021 júniusában visszamehetnék az időben és az egy évvel ezelőtti önmagamnak elmesélném ezt a történetet, az akkori énem valószínűleg kinevetett volna.
Ezen a napon készült a pályázatra beküldött fényképem, a nagy találkozás után pár perccel. Ha ránézek erre a képre, érzem az akkori izgatottságomat. Különösen érdekes belegondolni, hogy abban a pillanatban, amikor ez a kép készült, már megtaláltam a jövőbeli barátnőmet, de akkor ott én ezt nem tudtam. Akkor ott nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Elképesztő érzés visszaemlékezni.
Ez egy mesébe illő történet, ami valósággá vált. Ez a kép ezt a történetet hordozza, azt a napot, azt a helyet, azokat az érzéseket. Itt kezdődött minden.

A kép története

Egy gyönyörű júliusi délután, munka után,kicsit elcsigázva a nap fáradalmaitól,no meg a még rám váró aznapi teendőktől,Budapesten a Helsinki úton araszoltam kisteherautómmal a belváros felé.Ilyenkor mindig rádiót hallgatok,ez eltereli a figyelmemet a dugóban araszolás számomra megszokhatatlan,roppant bosszantó érzéséről. És már mondta is a rádiós utinform, hogy aznapi araszolás oka egy baleset, ami a Soroksári úton történt, ami miatt több kilométeres a belváros felé tartó, araszoló autók sora és ráadásul még ezt tetézve, a Helsinki úton a belső sávban még egy lerobbant autóra is számítani kell, a rádiós híradás szerint.

Hát a kedvem ettől nem lett jobb, sőt…de megpróbáltam elterelni a figyelmem az ideges és indokolatlan dudálgatásokról, a bűzös kipufogó gázokról és arcomat a nap melengető sugarai felé fordítva élveztem a meleg, lágy szellő finom simogatását, hallgattam a kellemes, nyugtató zenét a rádióból…mikor megláttam a lerobbant autót. Lassan közeledtem felé, a rádióban említett balesett miatt.Ez újszerű, karakteres, városi terepjáró volt a dugó okozója, aminek a tetőcsomagtartójára egy kajak volt rögzítve.Az autó mellett szinte tökéletes szettben, elegáns öltöny, nyakkendőben a terepjáró sofőrje töltötte ki a telefonvonal másik felén lévő beszélgetőpartnerén az összes olyan negatív érzését ami az adott szituációban felgyülemlett benne.Furcsa volt a jelenet:vadiúj kocsi a délutáni csúcsban lerobbanva, tetején egy kajakkal, tipp-topp pasi, aki agresszíven, hangosan, szitkozódva telefonál,közben a mellette elhaladó sofőrök kíméletlenül mérték rá a válogatott szitkokat…abszurd volt a szituáció.A terepjáró sofőr hangja elég diktatórikus, támadó volt telefonálás közben, de mégis volt benne egy kisfiús,kétségbeesett segítség várás. Mivel láttam,hogy egyedül van,nem volt segítsége, miután elhaladtam mellette, megálltam a lerobbant autó előtt és megkérdeztem hogy tudok-e esetleg valamiben segíteni?És itt előjött belőle az a kisfiú akit előzőleg,csak rápillantva éreztem. Teljes kétségbeeséssel, hadarva kezdte mondani, hogy rettentő nagyot csalódott, hogy ennyire nem számíthat a legjobb barátjára, aki ebben a létfontosságú szituációban elvinné élete legfontosabb helyszínére ami innen ráadásul csak öt percre van (abban az esetben ha nincs dugó), de cserbenhagyta a kocsija, cserbenhagyta a legjobb barátja…így lefogja késni a leánykérést, amire hosszú hetek óta készül. Élete szerelmének szeretné megkérni a kezét, fél óra múlva lenne a különleges randi, egy közeli, közvetlenül a Duna-parton lévő étteremben,de így nem fog odaérni,lekési ezt a szuperfontos eseményt.Rettentően megsajnáltam őt, nagyon szimpatikus volt ahogyan a lányhoz fűződő érzéseiről beszélt totális kétségbeeséssel a jelen helyzet miatt.

Felajánlottam,hogy én talán tudok neki segíteni,elvihetem és oda is tudna érni időben a leánykérés helyszínére.Ekkor elnézett a belváros irányába a végeláthatatlan kocsisorok felett és értetlenül kérdezte hogy mégis hogyan? Ha be is ül mellém akkor is itt fogunk araszolni a dugóban még órákig,tuti nem érünk oda. Erre én nem mondtam semmit, csak a jobb kezem mutatóujját felemelve a kajakja felé böktem. Ééééés igen, itt ezen a ponton leesett neki is. Áttettük a hajóját az én teherautómra, bepattant mellém, a Helsinki utat az első kijárónál elhagytuk, levittem a Duna-partra, egy stégről vízre tette a kajakot, igen-igen, úgy, ingben, nyakkendőben és leevezett az étteremig. Mivel telefonszámot cseréltünk, még aznap este felhívott, hogy mennyire hálás, hogy megmentettem az estéjét és a körülmények ellenére mennyire szuperül sült el a lánykérés…meghitten, kellemesen, fesztelen…de nedvesen.

A kép története

Ha meghalljuk azt a szót, hogy harcos, mi jut eszünkbe? Egy szabadon vándorló indián vagy egy akciófilm főszereplője? A harcos csak férfi lehet vagy nő is? A kisugárzása határozott, céltudatos vagy esetleg rémisztő? Ezekre a kérdésekre mindenkinek mások a válaszai.

Szerintem a harcosok mi magunk vagyunk. Ugyanolyan harcos egy anya, aki védi a gyermekét, egy cégvezető, egy határozott férfi vagy egy gyerek is. Mindenki harcos. Mindenkinek megvan a maga csatája, amit vív. Az a csata lehet egy választás, egy vita, egy nehéz döntés, de a legnagyobb csatákat saját magunkkal vívjuk.

A legnehezebb ellenség mindig ott van bennünk, és ahhoz hogy a csatát meg tudjuk nyerni, magunkba kell néznünk, ami sokszor nagyon nehéz dolog. Van, aki segítséghez fordul, legyen az egy barát, családtag, egy közösség, vagy szakember. Ők se fogják tudni megoldani a mi problémáinkat. Ők csak abban tudnak segíteni, hogy meghallgatnak, esetleg ráterelnek egy útra, de azt az utat nekünk kell végig járni egyedül. Az utat, ami segít, hogy rájöjjünk kik is vagyunk valójában, hogy megtaláljuk önmagunkat. Az egész élet ilyen utakból áll, hiszen mindig van mellettünk valaki, mégis egyedül vagyunk. Egyedül kell meghoznunk a döntéseket. Ezért vagyunk harcosok és ezért különbözünk mindannyian, mert mindenkinek más-más csatákat kell megvívni, és mindenki máshogy vívja meg ezeket a csatákat.

Vajon a legnagyobb harcosokon látszik, hogy ők a legnagyobbak, vagy épp az a legnagyobb harcos, akiről a legkevésbé gondolnánk? A mai világban nem lehet és nem is szabad eldönteni, hogy ki a legerősebb vagy a leggyengébb. Miért is kellene eldönteni. Mindenki ugyanolyan erős harcos, de közben egy gyenge jellem is. Mindenkinek van egy erős és határozott személyisége és van egy gyenge, érzéki oldala. Az, hogy ki milyennek mutatja magát csakis a saját maga döntése. Ahhoz, hogy megtaláljuk a saját személyiségünket, önmagunkba kell nézni és leküzdeni a félelmeinket és problémáinkat.

Aki pedig az élete során meghozott, legalább egy nehéz döntést, vagy kiállt már a maga igazáért (ha a többiek nem is fogadták el), akkor ő egy harcos. És biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember a Földön, aki legalább egyetlen egy dologban nem hozott volna döntést. Ezért mindannyian igazi harcosok vagyunk.

A kép története

A másfél éves kisfiam majdnem minden reggel elköszön az ablakból. Persze az ablakpárkányra még nem tud felmászni, ezért az Édesanyja felteszti Őt az “ablakba”, ahol várja, hogy megjelenjek. Végig nézi, ahogy kinyitom a kerti kaput és kiállok az autóval. Közben cuki pillantásokat vetünk egymásra, mosolygunk, nevetünk, integetünk egymásnak. Az élmény engem is feltölt szeretettel és boldogsággal. Talán a kukás autót és a Family Frostos kocsit is legyőzöm és én vagyok a sztár neki!

A kép története

Évekkel ezelőtt Tatán jártunk a családdal. Apukám, mint mindig, türelmetlen volt és menetelt előre az ösvényen, még akkor is, ha nem tudtuk tartani a lépést, vagy épp megálltunk – mert én fotóztam. Ha fotózok, az azt jelenti, hogy teljesen esetleges időmennyiségekre, esetleges időpontokban meg-megállok egy másnak jelentéktelennek tűnő helyen. Ott aztán készítek ötven majdnem ugyanolyan képet, amíg el nem érek addig a pontig, hogy az egyikben látok potenciált, hogy közelít afelé, amit megláttam benne. És még akkor is elégedetlen vagyok vele, és maradnék, de érzem a nyomást, hogy most már tényleg haladnom kéne.

Akkor ott Tatán nagyon tetszett ez a fémszerkezet. Egy régi lelátót tartott, és én épp a sokadik képet készítettem róla. Ekkor a távolban megláttam apukámat a kamerámban, ahogy néz. Integetni kezdett, kalimpált, örült annak, hogy ő is benne van a képben. Egy idiótának tűnt. Hagytam, hogy lenyugodjon, és a sokadik képként elkészítettem ezt. Már akkor tudtam, hogy ez az a kép.

Apukám, akiről két dolgot tudtam biztosan. Hogy építész és távol van.

A képet nézve mondtam neki, hogyha egy szakmai weboldalt terveznék a munkásságáról, – amit sokszor terveztünk, hogy meg is csinálunk, de nem történt meg, mert annyiszor volt távol a munkái miatt – akkor ezt a képet tenném ki róla. Azt képzeltem, hogy jól mutatna egy ilyen csupasz szerkezet mögött, ahogy nézi, büszkén, hogyan épül a mű, amit ő tervezett. És néha reménykedve azt is képzeltem, hogy engem néz tényleg. És lát. Még ha olyan távol is van.

A kép története

Egy augusztusi délután kint voltunk a telken, egy kis kerti munkát végezni. Csodás idő volt, az Égen jöttek-mentek a fátyolfelhők, a Földön a nap fényében sütkéreztek a növények. Az Ég egyszer csak gondolt egyet: „olyan izgalmas és színpompás a Föld, vajon le tudom másolni a képét? Lássuk csak…” – és pingálni kezdett. Egy adott pillanatban aztán sikerrel járt, megszületett a Föld egy aprócska részletének pontos égi képmása, amelyre, mint soha nem látott tükörképre, még maga a Föld is rácsodálkozott. Lenyűgöző volt. Szerencsére elég gyorsan kattintottam, mert a következő pillanatban mindez már a múlté lett. Engem pedig azóta is boldogsággal tölt el, amikor ránézek erre a fotóra, hogy sikerült megörökítenem Föld és Ég nagy egymásra találását.

Ezért is választottam ezt a képet, mert amellett, hogy rezonál a fotópályázat címével, a maga egyszerűségében kifejezi, mit jelent számomra a fotózás, amit én nehezen tudnék jól megfogalmazni. Szerencsére Gárdonyi Géza már közel száz évvel ezelőtt szavakba öntötte, engedjétek meg, hogy idézzem az Ida regényéből:

 „- Művész, ha rezdülést érez, valami szépet érez. De mi az a szép? – Ha kinek-kinek más a szép! Ha Rembrandtnak az árnyék-szín a szép, Tiziánnak a világos szín a szép, ha Botticellinek a vonalhullám a szép!

És egyszer csak ebéd közben a levegőbe mered a kanala:

– Ami a szívét gyönyöríti. Kinek-kinek az a szép, ami az ő szívét elgyönyöríti!

Nyomban következett azonban megint a nagy kérdőjel:

– De hát mi gyönyörítheti el a szívet?

Erre már csak a szivarfüstben találta meg a választ:

– Minden! Minden, amire a szeme valamely percben szeretettel néz. A szeretet a laterna magica! A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. A festő menti festékkel, a költő tollal. A képnek az a része a mesteri. A könyvnek az a lapja halhatatlan.”

És a fotónak az a részlete megismételhetetlen.

A kép története

Harmónia vagyunk, lélegzzünk, élünk, rezdülünk. Lelkünk van, kommunikálunk, ősi bölcsességeket suttogunk. Napfényben táncolunk, szólunk. Hallunk elsuttogott titkokat, padon ölelkező szelíd szavakat, csengő nevetést, haragos kiálltást, sírást, jajszavakat…
ELÉG LEGYEN!
Elég az önsajnálatból, az apokalipszisből! Abból, hogy generációk roppannak meg a terhek alatt, amit magad alkotsz Emberiség! ELÉG! Mi vagyunk a Harmónia, hallgass, figyelj, tanulj! Változtass, vesd le a külsőségek köpenyét! Rezdülj velünk: egységben az összhang.
Káosz szülötte ember, találd meg a káosz harmóniáját.
Itt vagyunk… várunk… remélünk…

Burjánzunk, rezdülünk, táplálunk, létezünk

Az idő…
Itt van

A kép története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki a vasút oldalánál lakott. Kedvenc időtöltése a fotózás volt. A nap minden napszakában egy rikácsoló hangra lett figyelmes. Legyen az hajnal, mikor még szundizott volna, legyen az napközben, mikor egyéb teendője volt, vagy este, a színes naplementekor. Az éles hang gyakran hívogatta, hangoskodott. Egyik kora délután ismét a megszokott hangra lett figyelmes a lány. Vette a fényképezőgépét, gondolta utána jár a titkos hangnak. Ment, mendegélt, s egyszer csak a vasút mentén elterülő réten megpillantotta a hang gazdáját. Kényesen illegett, billegett, színes tollazatában a fácánkakaska. A lány gondolta, hamar lencsevégre kapja, de az uraság ezt észrevéve lábait fürgén kapkodva szaladt egészen fel a vasúti sín tetejéig. Majd ott megállt és körbe kémlelte a környéket. A lány sem volt ám rest, kicselezvén a kakast – le tudta kapni a különleges pillanatot. Heves szívdobogással, boldogan tért vissza otthonába a lány. Másnap délután megint meghallotta a hangos, hívogató hangot. Hamar kapta is magát és izgatottan indult neki az útnak, teli reménységgel és persze a fényképezőgépével. A bújócskázós játék vége ismét egy tettenérés lett. A tarajos ismét a sínek között biggyeszkedett, amit a lány meg is örökített. Ismét egy csodás, boldog nap – gondolta a lány, s megelégedve tért haza. Harmadik nap koraeste a hang a szobában tevékenykedő lányt ismét megszólította. Gyere! Gyere! Itt vagyok, gyere! – s a lány csapot, papot ott hagyva szabadt az aznapi kalandra, s lám a tarkabarka kakaska ismét a sínen állva várta őt. A lány ismét boldogan állt, készen állva az aznapi siker reményében. Addig-addig bújócskázott a hang gazdája és a lány, hogy elkészültek az újabb „sinén állós” képkockák. A lány, következő nap hiába várta kisbarátja csalogató hangját – nem jelzett többet, elköltözött más vidékre. Minden csoda három napig tart. Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána.

A kép története

Születésed előtt eldől, hogy fiú vagy lány leszel. A férfiak az erőt, a nők a termékenységet szimbolizálják. Gyermekként mosolyogva nézed a világot és lassan a részévé válsz. Elérsz az életedben oda, hogy fiúból legény, agglegényből férj és lányból nő legyél. A hagyományokat tisztelve házasodsz, amely nap életed legszebb napjává válik, és mosolyogsz…egész nap. Ami fel se tűnik akkor, majd csak a képeket visszanézve. Eljön a pillanat, mikor lányból nő leszel…majd eléred női mivoltod lényegét….gyermeket vállalsz.

A tündérmese sokaknak eddig tart. Hiába várod a pozitív tesztet, nem látod meg…egyre kevesebbet mosolyogsz, helyette aggodalom kezdi el uralni életedet. Sajnos az orvos megerősíti, hogy baj van….ekkor a férfi és nő is megsemmisül, Kirántják a talpuk alól a talajt és zuhan lelkük a semmibe…de ott marad egy pici remény, ami megadja közös útjukat.

Ekkor elkezdődik az elfogadás korszaka. Beletörődsz, hogy nem kapod meg ezt sem könnyen az élettől, míg mások egy éjszaka alatt „összebohóckodnak” egy babát….aztán ezt az igazságtalan érzetet elengeded.

Ezután elkezdődik az erősödés korszaka. Minden félelmeden felül kell kerekedj. A tűfóbiád izzadó tenyérrel leküzdöd és oda adod a karod, hogy vért vegyenek. Várod bizakodva a jó eredményeket, nézed mit eszel és elkezdesz sportolni. Mindent megteszel a javulás érdekében. Majd eljön a nagy nap és megtudod, hat kicsi életkezdeményt vettek ki biztonságos kis helyükről és egy üveg edényben ott a nagyvilág körülöttük. És újra képes vagy mosolyogni, habár tudod, hogy nincs semmi keresnivalójuk ebben a „kinti világban”. Majd eltelik pár nap és megtudod, négyen túlélték a próbát. Mehet a legnagyobb feladat, a nő és gyermeke eggyé válása. Hosszú hetek következnek és csak mondod: „Kapaszkodj gyermekem, sikerülnie kell”. Ekkorra már erősnek érzed magad, hiszen a tűfóbiád leküzdted, képes vagy saját magad hasba szúrni finomabbnál finomabb hormonkoktélokkal, szívbaj nélkül mutogatod a tested az orvosoknak, a tűk okozta pánikrohamot is le tudtad kezelni magadban…tehát megerősödtél testileg, de leginkább lelkileg.

Eltelnek a hetek, majd látod, ott a várt két csík. Ismét mosolyogsz, majd sírsz…életedben először öröm miatt, de nem mered elhinni, amíg az orvos meg nem erősít. De új korszak jön a világra…a koronavírus korszaka…pandémia. És kapsz egy hívást a meddősségi intézettől: „A holnapi időpontra ne jöjjön, az intézet bezár!”. Ismét új utat kapsz, irány a kórház, ahol –tekintettel a fogantatás módjára- tartanak tőled. De megvizsgálnak és izgatottan várod az eredményt, majd a doktornő kimondja: „egy embrió jó helyen beágyazódva”. És újra felváltja az aggodalmat a mosoly. Eljött a hála korszaka, ami biztos, hogy életed végéig kitart.

A férfi és a nő élete kiteljesedik, végre igazi család lehetnek…és mosolyogva nézik képmásukat, gyönyörködnek benne, majd felismerik ugyanazt a gyermeki mosolyt…a gyermek lassan a világ részévé válik. Te pedig csak csodálod a kis életet és együtt mosolyogsz vele a világra.

A kép története

Amikor elérkezett ez a csodás hajnal még nem is sejtettem miben lesz részem. Tudtam, hogy mire vállalkoztam, de azt hogy mit tartogatott az este, arról elképzelésem sem volt.

Semmi mást nem vártam akkoriban jobban, mint Rozi megszületését. Minden nap úgy feküdtem le, hogy lehet, ma csak 1 órát alszom.

Aztán egyik hajnalban 4 órakor megszólalt a telefon, Rozi úton van. Gyorsan felpattantam-amilyen gyorsan csak lehet félálomból- és összekészülve neki indultunk a város másik végének. A párom, aki újfent megmutatta milyen hős, nem akarta, hogy egyedül közlekedjek éjszaka, inkább elvitt.

Az idő nyirkos és ködös volt, az utcában alig 1-1 lámpa pislákolt. A házban kellemes illat fogadott és egy kissé fáradt vajúdó anyuka, laza apuka és az álmos nagytesó. Az illó olajok harmóniája és világrajövetel pezsgése átjárta a levegőt és ezzel együtt engem is elfogott az izgatottság.

Kicsit magamba fordulva lelassultam elhalkultam. Mialatt összeraktam a fényképezőgépeimet teljesen megérkeztem lelkileg is. Hiszen én az nap éjszaka azt vállaltam, hogy Rozi világrajövetelét fotózom. Ami nem is tűnik bonyolult dolgoknak, de ennél szebb és emberpróbálóbb feladattal még nem találkoztam.

Észrevétlennek maradni mégis minden pillanatban ott lenni, támogatni nem egyszerű.

Szerencsére nagyon jó kapcsolat alakult ki a család és köztem és a védőnői múltamból adódóan is, úgy éreztem még érzékenyebben tudok rájuk odafigyelni.

A hajnal lassan haladt előre és a fájások is renyhültek, ezért mindenki elvonult egy kicsit pihenni -én is- hiszen az alvás segíti a vajúdás előrehaladtát.

Aztán délelőtt az események felgyorsultak és a beszélgetésekből és lassú figyelemből, erős koncentrációvá alakult át a pillanat mindenki részéről, ugyanis elérkezett az a pont, amikor már nem sok kellett ahhoz, hogy Rozi köztünk lehessen. De a szülés nem haladt zökkenő mentesen, így a bábáknak be kellett avatkozniuk a természetes folyamatba, majd újra és újra.

Előkerültek a bőröndök, a kesztyűk, a meleg víz, a vatta. Nekem pedig a bőröndök és a szekrény között két talpnyi hely jutott. Koncentráltam, fotóztam és próbáltam benne maradni a szerepemben, ami soha nem volt még ennyire nehéz. Emlékszem arra pillanatra, amikor hirtelen feleszméltem, akármi is fog történni a következő percekben, tovább kell folyatatnom, amit csinálok. Hiszen ezt várják el tőlem.

A bábák mindent bevetettek, amit tudtak, azért, hogy Rozi otthon tudjon megszületni. Andi pedig minden erejét összeszedte ehhez. Mivel segítségre volt szükség, a fájdalom még tovább fokozódott. Egy adott ponton azt éreztem, megszakad a szívem.

Ám egyszer csak felhallatszódott az a hang, amit mind annyira várunk. Egészséges, rózsaszín, kékszemű virágszál jelezte „megérkeztem.”

Könnyes szemmel kiugrottam a bőröndök közül és igyekeztem a kamerval megörökíteni a legszebb pillanatokat, amit egy család átélhet ilyenkor. Szerelmes lettem. Szerelmes lettem pillanatba!

Évekkel ezelőtt az apukám megkérdezte: „Nem szeretnél otthonszülést fotózni?” Én pedig legyintettem, hogy „Ajj apa, nem olyan egyszerű az.” Sok évbe telt végül, de sikerült megvalósítanom az egyik legnagyobb álmomat.

 Azzal, hogy családok beengednek az életükbe, nem csak ők kapnak ajándékot, hanem én is. Mégpedig a legnagyobbat. Egy önutazást, gyógyulást, fejlődést, szerelmet.

Köszönöm nekik és köszönöm magamnak, hogy bátor és merész vagyok álmodni és olyan pillanatokat megörökíteni, mellyel az élet teljesebb lehet.

A kép története

Egy olyan világot élünk ahol mindent és mindenkit a külsőségek és az elvárások irányítanak, határoznak meg. Legyen szó egy új ruháról, cipőről, de akár azokról a társadalmi normákról, amiknek meg kell felelni. Mert meg kell, különben könnyen magára maradhat az ember. Szerencsére nagyon sok segítséget kapunk a televízió, a nyomtatott vagy akár a szociális média által. Mindent készen kapunk, tálcán kínálják, amitől mások szemében több lehet az ember. De hol marad az „Én”? Hol marad, amit én szeretnék, amivé válhatnék, ha nem kellene megfelelnem az elvárásoknak? Egy nap arra ébredtem, hogy vége van mindennek. Se internet, se adás a tv-ben. Csak én és a falaim, amiket magam köré húztam fel, hogy olyan tökéletes legyek, mindenki más. De hogyan tovább? Várjak, hogy minden visszatérjen a megszokott medrébe vagy induljak el egy új úton? Egyedül, ami talán csak az enyém és ahol megtalálhatok valamit, amire mindenkinek rá kellene találnia: Önmagamat…

A kép története

Az idei nyár utolsó hétvégéjének vasárnap délutánján megfogtam a fotósfelszerelésemet és kimentem a kanálishoz. Ahogyan elhagytam a nagyobb tavat (Tőzegtavak), megálltam a Tündér-tónál és elkezdtem „játszani” a fényképezőgéppel. Szándékosan hosszú záridővel készítettem a képeket és addig kísérleteztem a gépváz bemozdításával, amíg az általam elképzelt képet vagy hasonlót nem láttam viszont a kijelzőn. Kis idővel később folytattam az utamat, ekkor lépteimre egy megriadt hód vetette magát az aljnövényzetből egyenesen a kanálisba. A hód velem párhuzamosan úszott és közben engem figyelt. Gyorsan megállapítottam magamban, hogy ezeket a pillanatokat nem tudom fényképezőgéppel megörökíteni, így azokat saját memóriámba „írtam”, majd megálltam és kicsit elidőztem egy az út fölé hajló fűzfánál, amiről pár képet készítettem. Tovább követtem a kanális mellett futó utat és legközelebb csak a nyárfaerdő szélénél időztem el és készítettem pár felvételt. Talán két órát tölthettem a szabadban szabadon.

Este a digitális sötétkamrában foglalkoztam tovább a képekkel, szokásomtól eltérően nem hallgattam közben zenét, ami egyébként vissza szokott repíteni a fotózáskor megélt érzések világába. Előbbire most nem volt szükségem, mivel friss volt az élmény, így zene nélkül is éreztem a tőzeg illatát. A képek feldolgozásakor újra bejártam az utat a nyárfaerdőig, aminek egy része hiányzott a képről a gépváz bemozdítása miatt. Sikerült lehazudni az erdő egy részét, ahogyan terveztem és a helyére fény és színes maszat került. Nézegettem a képet és a klíma változás jutott eszembe, ami nekünk embereknek köszönhető. Az ember saját kényelme érdekében hajlandó megváltoztatni a környezetét. Aztán a fotózás kapcsán azon elmélkedtem, hogyan lett analóg dolgokból, technikákból, folyamatokból digitálissá szinte minden. Kijelzőkön, képernyőkön keresztül zabáljuk nap mint nap órákon keresztül az álló és mozgóképeket, amik a dömping miatt értéküket vesztették. Technikailag feljavított minőség nem mindig tükrözi tartalmában is a minőséget. Képek jönnek-mennek és nem marad belőlük a falon szinte semmi. Gondolataimból visszakeveredtem a képernyőre, egy kicsit még bámultam az erdő helyét, végül kikapcsoltam a számítógépet és lassan nyugovóra tértem. Elalvás előtt felmerült bennem, hogy álmomban ismét a hód mellett haladok és egymást figyeljük. Nincs nálam semmi, cserébe a kanális és az erdő is végtelen.

A kép története

Ki nem mondott diszlexiával kijárni hat osztályt. Kicsit közepes, kicsit jó, nem szeret olvasni, a betűk ellenségesek vele. Aztán lett róla papír. Peti diszlexiás. „Jár neki a plusz idő a dolgozatoknál, jár neki a fejlesztés” – ami egyébként a nevével ellentétben nem fejlesztett semmit. Erőn felüli gyakorlás az összekuszálódott szavak között, kicsit közepes, kicsit jó eredmények. Aztán jött Éva néni és a „drámázás”. Egy pedagógus, aki végre használta azt az egyszerű módszert, amit Rousseau 250 évvel ezelőtt kimondott. Találjuk meg a gyerekben azt, amiben a legügyesebb és erősítsük ebben, a sikerélmény és az önbizalom üstökösként húzza magával a többi készséget. Petit az olvasási és szövegértési nehézségek ellenére a színjátszó szakkörben főszerepek találták meg. Ő mondta az egész iskola előtt a tanévzárón a verset. A korábbi tanárok csak csodálkoztak, úgy mondta Juhász Gyulát, hogy előkerültek a papírzsebkendők.

Hetedikre az osztályzatok is kikerekedtek. Amikor a többi kamasz elkezd lázadni és ezzel együtt rontani a jegyeken, Peti akkor kezdett el formába jönni, már több volt az ötös, mint a négyes. A városban semmilyen ésszerű továbbtanulási lehetőség nem volt a hozzá hasonló, olvasási nehézségekkel küzdő, DE mégis jótanuló és szorgalmas gyerekeknek. A rendszerben nincsenek átmenetek. Van a szakmunkás iskola azoknak, akik éppenhogy elvégzik az általános iskolát és vannak a normál középiskolák, ahol már a telefonos érdeklődéskor sem értik, hogy mit szeretne a szülő. Van egy SNI-s gyerek, aki nem fogyatékos. Jó tanuló, érdeklődő, mindent megért csak éppen a betűk nem állnak hadrendbe olyan gyorsan.

A nyolcadikos felvételi és az azt megelőző hónapok jelzője a rémálom és a fáradtság keveréke volt. A család, a különórás tanárok és Peti is elment a végső határokig. A tét az volt, hogy elkerüljék, hogy a történelem iránt rajongó, jó színjátszó, szorgalmas és újabban jeles tanuló gyerek egy jó szakmát tanuljon azokkal együtt, akik éppenhogy kijárták az általánost. Nem lett volna gond az sem, ha szakmunkásba kerül, de nyolc évnyi gyakorlás, ismétlés, nem-játszás, nem-tévézés, nem-bandázás volt ebben a felvételiben. Nem lehetett, hogy az SNI bélyege, a betűkkel folytatott harcok megakadályozzák azt, hogy hozzá hasonló érdeklődésű és szorgalmú gyerekekkel egy jó iskolába kerüljön.

Éjszakákon át tartó beszélgetések, pályaválasztási tanácsadás, szembesítés a lehetőségekkel, az esetleges kudarcokkal, a rendszer hiányosságaival…mi lesz ha nem sikerül jól a felvételi? Hány esélye van egy gyereknek? Miért nem tudunk 2021-ben egy fővároshoz közeli kisvárosban kezdeni valamit azzal, hogy egy gyerek nem olyan, mint a többi? Miért nincs olyan iskola, ahol nem csak névleges a fejlesztés, az „utazó gyógypedagógus” valóban odautazik és valódi segítséget ad azoknak, akiknek a fejlődése során valami kimarat, elmaradt, lemaradt vagy egyszerűen csak összekuszálódott.

A felvételi végül átlagon felül sikerült. Néhány hetes izgalom után kiderült, hogy meglett az álom gimi a főváros szélén. Nem speciális, nem fejlesztő, csak átlagos. Humán tagozatos, töri szakos, színjátszós, napi két órát utazós. Az öröm mellett a kétségek is megjelentek: biztos, hogy fogja bírni? A pedagógusok tudnak mit kezdeni a kicsit lassú, kicsit nehezen olvasó gyerekkel? Fogja őket érdekelni, hogy miben a legjobb? És dicsérik majd abban? És itt is lesz önbizalma? Vajon ezek a pedagógusok is olvasták Rousseau-t?

A kép története

Cím: “katica, katica……..matrica, matrica”

Még mielőtt bármelyik állatvédő önérzetre kapna,
megírom védőbeszédem, eme hirtelen esett, lapított egyed mellett:

Eme pettyes egyedek ezren repkednek bent, – megszállás

Mert helyet keresnek kellemetlen estekre. – elszállásolás

Meg belelesnek eledelembe… fednem kell! – katicaleves

Ezerrel kell mentenem ezen egyedeket, – napjában 100-at is kiteszek a lakásból

De fekhelyet keresve, befele reppennek! – 100-ból 10 biztosan visszajön, miközben kitessékelem a társaikat.

Meg kell lesnem merre teszem le eledelem! – mindenütt ott vannak

Eh! Ejnye-bejnye, egyszer nem lestem rendesen… – így esett a képen látható baleset

Meleg merev testet tettem egy pettyes egyedre!!! – semmit se sejtve, forró lábost tettem egy parafa alátétre

Dermedten meredt meg elevene, tetem lett.. – arra sem volt ideje, hogy élete leperegjen előtte

Eltettem eledelem… de lepve lestem le…  – mi az a fura folt, ami az alátéten maradt?

Merev pettyes test, meglepett szeme lesett fel… – oh, akkor ilyen egy katica matrica?

Megeshetett ez velem??? Ember!!! A testnedvem! – mi a pék nyomta ki a belem???

Eme eset velem esett, ennek eredménye képes eset lett, melyet ezennel megosztottam veletek… – mosom kezemet….

A kép története

Pannival a városban sétáltunk és a fagyizóból mentünk hazafelé. Éppen egy szemetes konténer mellett sétáltunk el, amikor halk nyávogást hallottunk. Egymásra néztünk és megálltunk. Ekkor előbújt egy sovány és csapzott macska. Sántikált a bal hátsó lábára és csak úgy zörögtek a csontjai. Egyáltalán nem félt tőlünk vagy talán csak a korgó gyomra miatt kerekedett felül az ösztönein. Mindenesetre odajött hozzánk és szagolgatni kezdte a szatyrot, ami a kezemben volt és amiben több más dolog között felvágott is volt. Nem lehetett félreérteni a célzást, úgyhogy Panni kivett a csomagból néhány karika szalámit és odaadta a cicának. Miután megette, Panni győzködni kezdett, hogy vigyük magunkkal haza a cicust és gyógyítsuk meg, de én nemet mondtam, mert már volt otthon egy kutyánk, aki nem igazán jött ki a macskákkal. Úgyhogy fájó szívvel bár, de tovább mentünk, a cica pedig visszabújt a konténer mögé. Csendben tettük meg a hazautat, mert mindketten sajnáltuk a macsekot. Estefelé járt már az idő, amikor a kutyánk ugatni és nyüszíteni kezdett, ezért kimentem megnézni, hogy mi a baj. Először azt hittem, hogy rosszul látok. Ott ült a kapuban a napközben látott cica és hagyta, hogy a kutyánk, aki ki nem állhatja a macskákat, nyalogassa. Pannival leesett állal néztük a jelenetet, majd a cica egyszer csak felállt, odasántikált hozzánk és dorombolni kezdett. Panni óvatosan felvette és bevitte a konyhába, ahol megetettük, megitattuk és megfürdettük. Amíg lábadozott se a lányom, se a kutyánk nem tágított mellőle és miután meggyógyult a macsek, elválaszthatatlanok lettek.

A kép története

Félek a sötétben, mindig is féltem. Olyan ez, mint egy rossz álom. Fel akarok ébredni, de nem tudok, ki akarok menni innen, de nem találom merre induljak. Mindig anyát hívom ilyenkor, de most nem jön, nem hall engem. Pedig ő siet ha szólok, ő mindig itt van velem. Hol lehet most? Miért nem fogja a kezem?

-Gyere már! – hangzott a kiáltás a túloldalról.

-Nem merek! – mondtam alig hallhatóan. Egy hatalmas alagút elején állok. A nagy falak úgy zárnak körbe, mintha egy félelmetes barlangban lennék. Alig látok, sötét van itt bent és hideg. Minden apró mozdulat olyan furcsán és ijesztően visszhangzik.

Már mindenki átért, már többször átmentem itt, de most megijedtem. Nem tudom mitől, talán valami szokatlan zajt hallottam, vagy ott, mintha egy rémisztő árnyékot láttam volna. Csak állok és nem mozdul a lábam. Újra megpróbálom! Lassan elindulok, lépek és közben olyan erősen szorítom ökölbe a kezem, hogy szinte már fáj. Minden mozdulat nehéz és lassú. Sosem érek ki innen!

-Gyere, most már tényleg indulni kell-szólt a nővérem-Te akartál egyedül átjönni most meg mindenki rád vár.

Lassan haladok, a következő lépésnél megfordulok és rájövök, hogy csak egy pár métert tettem meg, úgy tűnt mintha többet mentem volna. Sok idő telt el így, magam sem tudom, hogy jutotottam át, de végre odaértem. A testvérem visszalép hozzám és kinyújtja felém a kezét. Megnyugszom,  biztonságban vagyok. Bár a szívem még hevesen kalapál az izgalomtól, már jobban érzem magam és talán egy kicsit mosolyogni is tudok.

-Átértem!

A kép története

Egy kellemes augusztusi estén készült a kép a Balatonon.

Ebben az időszakban a párom és én eléggé fasírtban voltunk, viszont, hogy eltereljem a figyelmem, elmentem Balatonra a nyaralónkba a családommal. Egyik este részt vettem a családi tűzgyújtáson, mivel elég sok száraz ág gyűlt össze a kertben.  Hatalmasra csaptak a lángok, kicsit féltem is, de csodálatos látvány is volt. Később megnéztem a képeket a gépemen, amikor is észrevettem ezt a fura lényt, viszont ebben a pillanatban hívott a párom, elkezdtünk hosszasan beszélgetni és végre éreztük, hogy újra közeledünk egymáshoz, szóval ennek a fura lénynek köszönhetem, hogy elindultunk a békülés útján.

A kép története

Elmesélsz egy történetet a fantasztikus életedből Szása mackó?

Melyiket szeretned hallan kicsi Tátja?

Azt szeretném hallani,ahogy ide kerültél,e nagy tó partjára!

Hát,ez nem egy rendhagyó történet, biztosan hallani szeretnéd kicsi pingvin?

Igen,igen nagy mackó,olyan jól tudsz mesélni,aztán én is elmondom a történetemet ha igazán érdekel!

Hát jó rendben Tátja,engem is érdekelne a Te történeted ha megosztod velem a későbbiekben,mindent elmondhatunk egymásnak,hisz már csaknem testvérek vagyunk!

Szóval az úgy kezdődött kicsi pingvin,hogy ültem a kirakodó vásár egyik standján,csapzottan és feledten.

Elég leverten abban a hatalmas melegben.

Arra már nem emlékszem mi volt a város neve.

A tónak viszont elég nagy a hírneve!

Valahol a forró,mediterrán éghajlaton található,azt hiszem a “TikkaszTó” partján!

Képzelj el ott engem Tátja,abban a forróságban,melegebb volt ott mint egy teli hálózsákban.

Ahogy figyeltem nesztelen,egyszer csak látom ám,arra jön egy fotós lány!

Hihetetlen nagy,szép kék szemekkel!

Rám nézett és megigézett a bája,figyelt rám és méregetett!

Azt mondtam magamban,ez a te napod Szása!

A tekintetétől szinte elájultam,majd lassan felocsúdva,egyszer csak a keblén ébredtem fel néhány perc múlva!

Mire feleszméltem már magával vitt,távoli hosszú útra,ha jól tudom és jól emlékszem napkeletre!

De biztos nem vagyok ebben,legyen most inkább ez feledve!

Azóta vagyok itt Tátja,valahol a Balaton partján,rengetegszer ölelve és minden nap szeretve.

Így voltam és vagyok,így telnek el hetek és szerető hónapok!

Hát Te,hogy kerültél ide apró kicsi Tátja?

Nem is tudom egészen,olyan álomszerűen,akár egy mesében!

Kicsit hasonlóan nagy Mackó ahogy Te magad,olyan rég volt,alig emlékszem,és az idő csak szalad!

Valaha én is egy bolt polcán unottan hevertem,többnyire félre tolva,eltakarva és feledten.

Mozdulatlanul és úgy ahogy Te is,Én is leverten!

Bizakodva vártam hogy az unalmas polcok és rendszerek,becsalnak valakit,akit majd megfognak ily kicsi és apró madár termetek!

Napok, vagy talán hetek teltek el,míg a sok ember közül jött egy lány,nagy szép kék szemekkel.

Észre vett és mosolygott,felfelé ívelt a szája!

Integetett hevesen majd mellé lépett a párja.

Levett a polcról simogatott dédelgetett.

A fiú fejcsóválva integetett,nem lehet kedves,ma ez így nem járja!

A lány szomorúan a polcra helyezett,alakjuk komótosan a távolságba veszett.

Kisvártatva csend és gigászi sötét lett,az elhaló nesz felett!

Nem tudom meddig tartott e hányattatás,sokszor világosság váltotta az éjszakát,emberek százai vagy ezrei jöttek s mentek el,figyelmetlenül és sokszor nesztelen.

Egyszer csak látom ám,jön a fiú ki régebben párjával elszelelt, rám nézett,levett a polcról és engem ölelve nevetve eltekert.

Azt hiszem azóta vagyunk itt együtt Szása,mi ketten és Ők,a fotós fiú és a kék szemű párja.

Veled együtt sülve főve,szélbe,hóba,hébe-hóba!

Úgy gondolom hatalmas szerencsénk volt mind a kettőnknek,a sors kegyeltjei vagyunk kicsi Tátja!

Miért mondod ezt barátom,hogy érted ezt Szása?!

Azért mert a hátunk mögött fekvő fotós fiú,beleszeretett a fotós lányba,onnantól kezdve mindenkinek van egy párja és nem élünk bús magányba!

Igazad lehet nagy mackó,a mi  szerencse csillagunk ez a fotós fiú és szerető párja,kik a fotós lencsén keresztül a sorsunkat is látja.