Fujifilm GFX 50 R a középformátum, amihez nem kell középformátumú táska

Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Emlékszem, hogy a Facebook oldalamon óránként posztoltam, hogy mennyi idő van még vissza. Eladtam a Fujifilm felszerelésemet, a vakukat, minden kiegészítőt, ami Fujifilm specifikus volt és számolgattam a pénzt, hogy mennyi kell még. Az eladott felszerelésem ára nem volt elég, ezért döntenem kellett, hogy motorozok, vagy fotózok. Az utóbbit választottam és kiírtam a vasamra, hogy eladó. Amíg arra vártam, hogy meglegyen a pénz, addig is folyamatosan bújtam a teszteket, hogy valóban kell-e nekem a kiszemelt cucc. Mindig arra jutottam, hogy bizony kell, mert jobban bírja a magasabb ISO-t, sokkal szebb a háttérmosás és amúgy is minden fotós erre vágyik.

Emlékszem, hogy plusz melót is vállaltam azon a nyáron, hogy megtudjam venni. Egy lovas táborban dolgoztam. Gyerekekre vigyáztam, kaját csináltam, konyhát súroltam és persze nyeltem a port, ami egy ilyen helyen bőven akad. Tudtam, hogy pénteken kifizetnek és az már elég lesz. Azzal már mehetek és elhozhatom. Egy nagyon forró júniusi napon adatott meg, hogy full frame-re váltottam.

Belépő kategória volt ebbe a világba az igaz, de nekem akkor az a 6D egy álom beteljesülését jelentette. Nagyjából 1.5 évig tartott a kapcsolatunk és utána vissza kellett váltanom Fujifilmre. Ennek sok oka volt, nem szeretném ebben a cikkben részletesebben taglalni, részben egészségügyi probléma is adódott, konkrétan a gerincem tiltakozott a nehéz felszerelés ellen, másrészt a 1.5 év alatt rájöttem, hogy rendesen megkajáltam a marketinget arról, hogy a full frame a tuti és onnan kezdődik a profi. Nem tudom, hogy van-e értelme egy újabb APS-C vs. full frame cikkel szennyezni az internetet, hiszen ahány fotós, annyi szokás, annyi fontossági sorrend, annyi stílus. Számomra a full frame a 6D személyében nem adott kiugróan többet a Fujifilm APS-C cuccomhoz képest. Számomra.

Véleményem szerint egy profi APS-C rendszer után, ami érezhető többletet nyújt, az a középformátum szintje. Nem hiszel nekem igaz? Folyamatosan megfordulnak nálam a legújabb full frame MILC vázak és gyakran ledöbbenek, hogy sok esetben az APS-C szenzorok alig maradnak el valamivel ezektől és amivel elmaradnak azok is olyan tényezők, amivel nem lehet mit kezdeni mert a fizikát nem lehet becsapni. Erre szoktam azt mondani, hogy a megbízó az vajon mennyire tudna megkülönböztetni egy full frame féle háttérmosást egy APS-C-től. Száz szónak is egy a vége, ma már nagyon jó szenzorokat gyártanak a kisfilmes méret alatt is és sok esetben egészen szépen fel is zárkóztak. Ahogyan a középformátum is hatalmas változásokon esett át.

Korábban, ha meghallottam ezt a szót, hogy középformátum, nekem mindig a Hasselblad meg a Mamiya termetes vázai jutottak az eszembe. Vagy ne felejtsük ki a Pentax 645 Z modellét sem. A termetes méreteken túl az árcédula is jelentős ezeken a fényképezőgépeken, bár a Hasselblad esetén nem csak a váz méretei nagyobbak, de a hátfalak szenzorai még a Pentax 645 Z szenzoránál is méretesebbek. Ezeket a szenzor méreteket, ami pl. a Pentax 645 Z-ben is van, szokták crop-os középformátumnak is nevezni, mert ebben a kategóriában a legkisebb középformátumú szenzorok. Hatalmas szenzáció volt, amikor a Hasselblad megjelent az 1DX modellel, mert ez lényegében egy MILC crop-os középformátumú szenzorral és nagyon szerethető, könnyen hordozható méretekkel. Nem sokkal rá a Fujifilm is kiadta a saját ilyen MILC gépét a GFX 50 S-t. A sorban ezt követi a GFX 50 R és nem is olyan régen megjelent a duplázott megapixel számmal rendelkező GFX 100 is. A Fujifilm vázakban is a kisebb középformátumú szenzor dolgozik. A Fujifilm Magyarország jóvoltából egy hetet nyúzhattam a GFX 50 R masinát, amihez kaptam egy GF 32-64mm f4 és egy GF 50 f3.5 objektívet is.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy írjam meg ezt a cikket, hogy ne ismételjem azt, amit más fotós oldalak tesztelői már leírtak erről a fényképezőgépről. Szokásomhoz híven én a mindennapos használatra fókuszáltam, hogy ha azon agyalnék, hogy megvenném-e ezt a gépet, akkor miért döntenék mellette, vagy éppen ellene. Hazai portálokon nem igazán találtam tesztet ezzel a vázzal csak a GFX 50 S-el. Mondhatni, hogy így kb. azt írok, amit csak akarok.

Lássuk a külsőségeket! Egy kicsit az X-Pro sorozat vázaira emlékeztet, de azon van átnézeti kereső, így azt mondanám, hogy sokkal inkább áll közelebb az X-E modellekhez. Nincs átnézeti kereső csak EVF, ami éppen úgy balra lett pozícionálva, mint az X-E gépekben. Van, akinek nehezen megszokható az, hogy nem középen van a kereső, mint az X-T vázakban vagy akár a GFX 50 S-ben. Személy szerint én kedvelem ezt a megoldást különösen, ha nyáron sapkában fotózok. Gyakran útban van a sapka sildje azoknál a gépeknél, amiknél középen van a kereső. Ennél pedig meg lehet oldani, hogy a gép rövidebb oldala kerüljön a sild alá, ha portré módban fotózok. Nekem utcai fotónál is számít, hogy milyen magasra kell emelnem azt a kezemet, amivel exponálok. Utcán ritkábban emelem a gépet a szememhez. Sokszor a mellkasomhoz szorítom a gépet, hogy stabilan tartsam, akár portré állásban és a csípőből fordulok kicsiket jobbra vagy balra. Így kevésbé feltűnő, hogy fotózok. Ha fektetett állásban van, akkor sokszor csak lóg a nyakamban, magamhoz szorítom és gyomor magasságból exponálok. A lényeg, hogy nekem ez a kialakítás nagyon szerethető.

Természetesen a GFX 50 R-t is elvittem magammal utcára, nagyon jó társ volt ebben a GF50mm f3.5 pancake objektív. Ha végig futjátok a cikkhez mellékelt fotókat, ne lepődjetek meg, ha nem találtok klasszikus pancake objektívet. Egy középformátum esetén kicsit más értelmezést kap a pancake. Nagy a szenzor, ezért nagy felületet kell kirajzolniuk ezeknek az optikáknak. Ha azt mondjuk egy full frame optikára, hogy nagy, akkor ezek a GF objektívek még nagyobbak. Ez talán csak elsőre tűnik így. Szinte egy időre esett a Panasonic S1R tesztelése a GFX-el és a Panasonic-hoz meg a hozzá elérhető objektívekhez képest a GFX 50 R se nem nagy, se nem nehéz. A GF50mm f3.5-el éppen olyan könnyedén hurcoltam magammal minden nap a Think Tank táskámban, mint az X-Pro1-et az XF35mm f1.4-el. Persze utóbbi kombó sokkal kisebb és könnyebb is, de egyetlen percre sem éreztem nyűgnek azt, hogy egy középformátum lett a napi futkosós gépem egy hétre. Ugye mennyire fura ezt olvasni? Futkosós gépeknek csúcskompaktokat szoktunk választani vagy be kell érni egy picit kisebb, mondjuk m4/3-os szenzorral, a hordozhatóság, akár rejthetőség kedvéért. Nem mondom, hogy a GFX 50 R-el pont úgy fotóztam, mint ha egy pici kompakt lett volna nálam. Ez nem lenne igaz. Viszont, ha az említett X-Pro1 és XF35mm f1.4 párost nézem, akkor ahhoz képest egyáltalán nem keltettem nagyobb feltűnést, pedig még buszon is fotóztam. Merem állítani, hogy simán használható utcai fotózásra és a GF50mm f3.5 is van annyira kicsi, hogy nem kelt feltűnést. A külcsín alapján egyáltalán nem merül fel az, hogy ez egy komoly középformátum lenne.

Természetesen az egész váz fémből van és időjárásálló szigeteléseket kapott. Akik Fujifilm-et használnak, azok számára természetes az analóg gépekre hajazó kezelhetőség. A GFX 50 R is ilyen, kapott dedikált gombokat, záridő tárcsát, blende gyűrűt az objektívek tubusára. A váz tetején lévő státusz kijelző nem divat a Fujifilm vázak esetén. Az APS-C szenzoros X gépek közül is az X-H1 kapott egyedül. GFX vonalon az 50S és a GFX 100 rendelkezik ilyen kis LCD-vel, az 50R nem kapott. Egyáltalán nem bánom, mert szerintem nem is passzolna a gép stílusához. Igazán soha nem értettem, hogy minek. Maximum akkor lehet valami értelme, ha sötét helyen kell leolvasni a beállításokat és a váz tetején a pici LCD világít, míg a tárcsákon a számok nem adnak ki magukból fényt. Az X-T modellek esetében sem kell bekapcsolni a gépet ahhoz, hogy letudjuk olvasni az aktuális beállításokat. Elég csak a tárcsákat leolvasni meg a blende gyűrűre kukkantani. X-H1 esetén én inkább visszalépésnek érzem, hogy az expozíció korrekció tárcsát gombra cserélték, mert a tárcsát kikapcsolt állapotban is át tudtam állítani, míg a H1-nél már be kell kapcsolni a gépet ehhez. A GFX 50 R-nél is tárcsára került az expozíció korrekció.

A hátsó LCD 3”-s érintés érzékeny, ebben sincs különösebb változás, hozza a Fujifilm módit, a kijelző két tengelyen is billenthető. Több funkciót is hozzá lehet rendelni ehhez a tapizós felhasználáshoz, például érintésre nem csak fókuszál arra a pontra, amire rákoppintottunk a kijelzőn, de fókuszálás után, akár el is exponál. Utcán ez megint csak hasznos funkció. Persze ez már nem újdonság egy Fujifilm vázban de jó, hogy a GFX-ben is meglelhető. Ami további okos dolog, hogy a gesztus vezérlésekhez akár egyedi funkciókat is hozzá lehet rendelni, ezzel ki lehet bővíteni a programozható gombjaink funkcióit.

Ha már szó esett az exponálásról, akkor egy érdekes tapasztalat, hogy olyan, mint ha lassabban exponálna az APS-C szenzoros gépekhez képest. Ez persze butaság, mert a záridő adott és az 1/4000 az 1/4000 függetlenül a szenzor méretétől. Az tény, hogy nagyobb szenzorhoz nagyobb redőnyzár dukál, de a záridő az záridő. Csupán az exponáló gomb lenyomása után van olyan érzésem, mint ha kicsit komótosabban kattanna, mint mondjuk az X-H1-en. Lehet, hogy a válasz az exponáló gomb mechanikai eltéréseiben keresendő vagy tényleg ennyit számít a nagyobb zár.

A Fujifilm is elkezdett egyes modellekbe stabilizált szenzort építeni, sajnos a GFX 50 R nem kapott ilyen finomságot. Sok éve használok Fujifilm rendszert és a legtöbb helyzetben soha nem hiányzott a stabilizátor. Igazán akkor kezdtem vágyni rá, amikor kénytelen voltam magasabb ISO-n fotózni és elkezdett zajosodni a kép. Ez volt az egyik fő ok, ami miatt az X-T vázaimból X-H1 lett. Statikus témáknál nekem pont annyit jelent a stabilizált szenzor, hogy az ISO még a zajos határon belül maradhat. Persze egy állvány nagyon jó szolgálatot tehet a lassabb záridők esetén, de vannak helyzetek, amikor erősen lekorlátoz egy tripod. Ha azon kellene töprengenem, hogy az X-H1-et lecserélném-e GFX 50 R-re, amiben nincsen stabilizált szenzor, biztosan vakarnám a fejemet egy kicsit. Talán mégis igent mondanék, mert a középformátum miatt az ISO-t sokkal inkább el lehet engedni, mint az APS-C szenzorom esetén.

Amire nagyon kíváncsi voltam, az AF, ugyanis az APS-C vonalnál már megszokhattuk, hogy hibrid AF rendszer segít élesre állni. A GFX 50 S nem kapott hibrid AF-et, csak kontraszt elvű AF dolgozik benne. Ami teszt fellelhető az 50 S-ről, abban az olvasható, hogy az AF elég lassú. A GFX 50 R sem kapott hibrid AF rendszert és ebben a vázban is csak kontraszt elvű AF van. A hibrid rendszerben ezeket az AF pontokat egészíti ki a fázis-különbség elvű AF, ami sokat lendít az AF sebességén. A GFX 50 R-ben egyáltalán nem éreztem a hibrid AF hiányát. Olyan érzésem volt, mint ha egy X-T2-t használtam volna. Viszont volt egy-egy helyzet, amikor csúnyán mellé lőtt és nem az lett éles, amit szerettem volna. Az egyik szituációnak betudom, hogy ellenfényben fókuszáltam a reggeli napkelte fényeiben. A másik ilyen eset viszont érthetetlen számomra, mert beltérben történt, ahol fényben sem volt hiány. Sőt még azt sem mondhatnám, hogy ez objektív függő volt, mert az egyik eset a GF 50mm f3.5-el történt, míg a másik a GF 32-64 f4-el. Szerencsére az egy hét alatt nem volt több ilyen mellé fókuszálás. Pedig nyúztam a gépet rendesen.

Használtam kevés fényben, utcán és beltérben, sőt még egy csodaszép sorozatot is sikerült megvalósítani stúdió körülmények között. Mielőtt ezekbe belemennék, azért írok még pár gondolatot azok számára is, akik még soha nem fogtak Fujifilm gépet a kezükbe. Mindenképpen érdemes ellátogatni a Fujifilm Magyarország egyik bemutató napjára. Szerencsére ők nem csak az expora költöznek ki, hanem szinte egész évben megtalálhatóak az ország valamelyik pontján, ahol ki lehet próbálni a teljes Fujifilm arzenált.

Ezek a vázak és optikák a mai kor emberének talán kicsit szokatlan irányban fejlődnek. Mások a prioritások, mint amit gondolnánk. Nekem mindig olyan érzésem van a Fujifilm-mel kapcsolatban, mint ha a fotográfia Subaru-i lennének. Vannak tradíciók, amikkel nem hajlandóak szakítani. Arra törekednek, hogy valamit megtartsanak a múltból, mint egy örökséget, amire vigyázni kell. Az analóg szerű kezelhetőség, a filmes gépeket idéző formavilág, a gyors és könnyű használhatóság, a precíz rajzolat, a filmszimulációk mind olyan fontos részei a Fujifilm fényképezőgépeknek, amikkel a tervezők megpróbálnak egy darabka múltat átültetni a jelenbe. Úgy érzem, hogy bár nincsen szégyellnivalója a cégnek a termékeivel kapcsolatban, de ezek a dolgok nagyobb prioritást élveznek, mint az, hogy a vázakat telepakolják olyan technikai dolgokkal, mint akár a kutya af. Na jó, ezt csak én hívom így. Tudjátok, hogy mire gondolok nem? Amikor az AF felismeri a kisállatot és arra fókuszál, akár az emberi arc és szem esetén a face AF és az eye AF. Lehet, hogy egyszer lesz ilyen is a Fujifilm gépekben, de talán nem ez a legfontosabb. Szerencsére könnyen tudok azonosulni a Fujifilm szellemiségével, mert én még manapság is kb. úgy használom a fényképezőgépemet, mint anno a Zenit-emet. Legyen egy záridő tárcsám, blende gyűrűm, egy jó szenzorom, akár kicsit analóg szerű képi világgal és máris nagyon boldog vagyok. Hála Istennek van még a Fujifilm-en kívül egy-két gyártó, akinek ezek a dolgok fontosabbak, mint a sok divatos fícsőr. A nagy kérdés persze, hogy milyen használni ezt a retró középformát?

Mivel a váznak nincsenek jelentősebb kitüremkedései, nincs vaskosabb markolata sem, így hiába termetesebb, mint akár egy X-Pro váz, ahogyan fentebb már írtam, nem éreztem kényelmetlennek, nagynak a mindennapos hurcolásban. Az egyik nap úgy döntöttem, hogy teszek egy reggeli sétát vele és csak úgy fotózgatok. Nagyon szeretem amikor ilyenre van időm, sajnos ritkán adatik meg. Lementem a Duna-partra az Újpesti vasúti híd III. kerületi oldalán és ott kattintgattam kicsit. Csodaszép reggel volt. Minden olyan békés és csendes. Ráadásul az égiek is kegyesek voltak hozzám, mert hiába volt nagyon hideg, de kisütött a nap. Egészen erős, narancsos színek kerültek a szenzorra ezen a fagyos reggelen. Meggyújtottam a pipámat és bár szinte a GFX-hez fagyott a kezem, de mégis boldog voltam a szabadságtól, ami rám zúdult. Figyeltem a madarakat, kerestem a témákat a szememmel. Éppen fent voltam a hídon, amikor szinte a semmiből került elő egy uszály. Szaladtam a híd közepe felé, hogy ne maradjak le róla, mert annyira szépek voltak a színek, hogy jó lett volna megörökíteni. Az 50mm-es volt a vázon, a zoom-ot el sem hoztam, így a lábam szolgált zoom-ként. Sikerült elcsípnem és csinálni róla pár fotót. Tartottam tőle, hogy majd megint félre csúszik a fókusz, így elég pici af mezőt választottam. Tökéletesen és gyorsan állt élesre az 50-es. Aztán ha már a hídon voltam, akkor kihasználtam, hogy itt bringás forgalom is van. Próbáltam kihasználni a híd szerkezetét és egy fajta keretezésre használni a képen. Jött is az első bringás, a hátsó LCD-n megvártam, hogy elérjen az AF mezőhöz, amit a legnagyobbra állítottam, majd exponáltam. Sajnos a bringás nem oda került a képen, ahova terveztem. A záridővel nem volt gond, nem mozdult be, bár ennek a témának az is jól állt volna, de mire az AF megmoccant, a bringás már nem ott volt, ahova terveztem. Végül átkapcsoltam manuális fókuszra és előre oda állítottam az élességet, ahova gondoltam. Így már jó helyre került a bringás a fotón. Nem volt szokatlan számomra, hogy manuális fókuszra kell kapcsolnom, hiszen a street fotózás műfajában ezt érzem a leggyorsabbnak. Természetesen sokat kell gyakorolni és nagyon jól kell ismerni a választott objektívet, hogy melyik rekesznél, hova esik az élesség tartomány. Az egyik legkényelmesebb megoldás egy ultra nagylátó optika rekeszelve f5.6-ra vagy akár f8-ra. Garantáltan minden éles lesz a fotón és nem kell vacakolni az AF-el.

Miután már kellőképpen átfagytam, buszra szállva folytattam a reggeli fotós túrámat. Acros filmszimulációra váltottam és lőttem pár fotót az utasokról. Ez az 50mm-es optika kb. a full frame 40mm-nek felel meg, amit én nagyon szerettem anno. Általában a full frame 50mm-t tekintjük alap objektívnek, pedig ez nem teljesen igaz. Az alap objektív gyújtótávolsága megegyezik a szenzor átlója hosszával mm-ben. Ez full frame esetén kb 40mm, vagyis ez a gyújtótávolság áll leginkább közel az alap objektívhez. Elektronikus zárra átrakva a GFX-et, hangtalan exponálás érhető el. Teljesen észrevétlenül tudtam a buszon is fotózni, a gép csak lógott a nyakamban és az optika közép síkját figyelve a komponálás sem volt nehéz, még úgy sem, hogy nem láttam sem az LCD-n sem a keresőben, hogy milyen lesz az elkészült fotó.

Másnap mentem hazafelé a Flórián tér alatti aluljáróban és titkon bíztam benne, hogy ott lesz az utcazenész, akit már régóta szeretnék lekapni. Természetesen a GF50-es volt a vázon most is. A GF32-64-et nem is nagyon cipeltem magammal a héten. A GF50 annyira tökéletes volt számomra, hogy egyáltalán nem hiányzott a zoom és a vele járó méretnövekedés. Szerencsém volt, mert a zenész ott gitározott az aluljáró Flórián Áruház felőli végében. Adtam neki egy kis pénzt és beszélgetni kezdtem vele. Nagyon barátságos volt. Az engedélyét kértem pár fotóhoz és azok megjelenéséhez. Ekkor már azt is tudtam, hogy ő Janika. Mindenki így ismeri a kerületben. Annyira mindenki, hogy amikor az 5 éves kislányom meglátta a monitoron a zenész fotóit, egyszerre felkiáltott, hogy: “Nini! Janika!” Szóval még a kis hercegnőm is ismeri.

Janika nem csak szerelemből gitározik egész nap az utcán, hidegben, melegben, esőben, szélben. Janikának ez az egyetlen lehetősége arra, hogy valami kis pénzhez jusson. Rengeteg gyógyszert kell szednie, amik nem olcsók. Koldulhatna, de nem hajlandó rá. Inkább csak kiáll a kopott gitárjával és minden nap megpróbálja önmagát és a járókelőket is mosolyra fakasztani a dalok által. Bevallom őszintén, hogy nálam működik a dolog. A legdurvább napom végén is, ha éppen arra járok, amerre Janika gitározik és dalol, nem bírok mosoly nélkül elmenni mellette. Nem volt sok pénz a gitártokban, de Janika nem lesz borúlátó. Legyintve mondta, hogy minden nap bejön annyi, ami elég. Talán éppen csak futja gyógyszerre és egy kis élelemre, de az aluljáró dalnoka azóta is minden nap széles mosollyal az arcán és vidáman énekli a régi hazai klasszikusok sorait. Ha arra jársz, bátran kérj te is egy dalt tőle és dobj egy kis zsetont a gitártokjába! 

A rohangáló hétköznapokat váltotta a hétvége. Éppen jött egy megkeresés fotózásra. A megbízómnak voltak konkrét elképzelései. Hozott több ruhát is, továbbá fekete hátteret képzelt el magának. Rotolight ledvakukat használtunk a világításhoz (A Rotolight Neo2 tesztünket itt olvashatod.), az asszisztensem Mihácsi Veronika volt. A felszerelés a GFX 50 R vázból és a GF32-64 f4 optikából állt. Kényelmesen lehetett dolgozni a zoom-al a váz esetében pedig egyáltalán nem érzetem hiányát a termetesebb markolatnak vagy egy kiegészítő akkus portré markolatnak. Bő 2 órát tartott a fotózás, de egyetlen percig sem éreztem a karjaimon, hogy nem az APS-C szenzoros X-H1-el fotóztam végig, hanem egy jóval nagyobb szenzoros középformátummal. Az AF nem keresgélt, nem kellett többször ráfókuszálni a témára, nem lőtt mellé. Kipróbáltam az arc és szem AF-et is. Ez a funkció soha nem tartozott a Fujifilm erősségei közé, de azért tragikusnak sem tartanám a működését. Az tény, hogy az arcot folyamatosan felismerte, a szemet már kevésbé.

Csodálatosan élénk színei vannak az 50 R szenzorának, az objektívek rajzolata pedig elképesztően precíz. Az XF optikák sorában sokféle karakterű objektív létezik. Vannak, amik egy kicsit az analóg üvegekre hajaznak, de találunk olyanokat is, amik egyértelműen a tökéletességre fekszenek rá. Nem próbáltam még végig az összes XF optikát, bár sokhoz volt már szerencsém. Számomra leginkább az XF 16-55 f2.8 objektív képi világa áll a legközelebb a GF 32-64 f4-hez. Összességében nehéz a GFX-nek és a GF objektíveknek megfelelő párosítást találni a Fujifilm APS-C sorozatában. A legbiztosabb, ha kipróbálod és akkor már érteni fogod, hogy miről beszélek. Nagyon nehéz szavakba önteni egy érzést. A GFX képeit nézegetve igazán még én sem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy miben más a kisebb szenzoros Fujifilm vázakhoz képest. Azt egyértelműen el lehet mondani, hogy nagyon más. Valahogy minden a helyén van, minden szép szabályos és bár azt olvastam, hogy dinamikában nem ad sokkal többet a GFX, mint mondjuk egy full frame DSLR, én azért azt mondom, hogy érzésre szerintem lényegesen többet ad. Lehet méricskélni Photoshop-ban, engem ezek kevésbé érdekelnek. Engem mindig az érdekelt, hogy milyen érzéseket gerjeszt bennem a kapott fénykép. Így általánosságban szerintem veszélyes egy ilyen megfogalmazás, mert melyik full frame DSLR vagy melyik full frame MILC vázhoz mérte az, aki ezt leírta. Az EOS 6D-hez képest még szemre is sokkal jobb a dinamikája és pont. Persze a 6D egy belépő gép volt a full frame világba. A GFX 50 R nem az lenne a középformátum világába?

Az írásomat azzal kezdtem, hogy egy APS-C szenzorhoz képest nem érzek hatalmas előnyt a full frame javára. Nyilván ez igaz lehet úgy is, hogy egy full frame szenzorhoz képest nem jelent olyan hatalmas előnyt a legkisebb középformátumú szenzorméret. Ez így még talán igaz is lehet. A Fujifilm talán éppen ez miatt hagyta ki a full frame vonalat a termékpalettájából.

Ennek a megállapításnak a fényében zárnám a soraimat. Hogy mennyire érdemes váltani GFX-re ez nagyon egyéni megítélés. Nekem az APS-C-ről nagyon megérné még akkor is, ha nem az a cél, hogy visszatermelje az árát. Aki szenvedélyes fotós, akinek a fotográfia nem csak hobbi, hanem életforma, annak bejöhet ez a középforma. Simán eltudnám képzelni profiknak is, még a dupla kártya slot is adott. Mivel redőnyzáras a váz, így nagyon jól adaptálhatók rá régebbi objektívek is, sőt sok szorgos kínai kéz már gyártott olyan adaptereket is, amikkel az AF-ről sem kell lemondani. Természetesen Fujifilm vázra Fujinon optika a legjobb, de ha szükség van egy kis zsiványságra, egy kis varázslatra, akkor nincs mese, kellenek a vintage optikák.

Szöveg és fotó: Roszberger