Csoda-Pillanat
A Záridő Magazin Képvarázs pályázatára neveztem be a Csoda-Pillanat című képemet. A képhez egy kis történet is tartozik, amit a nevezéskor meg is osztottam a Záridő csapatával. Roszberger Bandi ötlete volt, hogy annyira kedves sztori, hogy érdemes lenne kicsit bővebben is írnom róla és mutassuk meg a magazin olvasóinak.
Amikor végre végre neki tudok fogni megírni a képhez tartozó kis történetemet, velem olyan történt, amit nem gondoltam volna korábban. Mikulás voltam, aki örömet vihetett a gyerekeknek. Persze nem úgy lettem Mikulás, hogy egy reggel felébredtem és csak úgy kipattant a fejemből. Nekem van egy burgenlandi, regionális csoportom, magyar családokkal. A virtuális, közösségi médiás kapcsolattartást, nyári piknikekkel, Halloween bulival, Mikulás ünnepséggel próbálom tarkítani és igazán személyessé tenni. Idén már csak cukorka gyűjtés fért bele leszervezett útvonalon, magunk között kopogtatva, és a 2019-es évtől eltérően, most a gyermekeknek kiosztott csomagokhoz sem mondhatott egy-egy személyes mondatot a Mikulás. Viszont eszembe jutott, hogy személyesen elmehet, leteheti a csomagot az ablakba és integethet. A nyári tombolára mind bedobtunk egy csomó nyereményt, és a sok piciből összejött, amit most a 60 db csomagra költhettem. Beöltöztem hát és 60 gyermekhez, 17 helységbe, 39 családhoz látogattunk el. Sok, de a közösség nem hagyott magamra, 2 további apuka és egy anyuka is felöltötte a piros ruhát, szakállat, és vittük a gyerekeknek magát a Csodát!
A Képvarázs fotópályázatra beadott fotóm is, ahogy a címadáson sem kellett gondolkodnom, valódi csoda, amit adnak ezek a kis emberkék a világnak. A 2020-as év nagyon kemény volt mindünknek, kettő hónap jutott év elején, amikor még nem sejtettük, hogy nagyon mélyen megváltozik minden és a világunk kifordul a négy sarkából.
Amikor az első gyermekem, a kisfiam született, még nem volt itt ilyen regionális csoport magyar családoknak. Akkor határoztam el, hogy majd én megszervezem. Nagyon összetartó kis közösséget sikerült létrehozni, hatalmas a csapaterő, ami a jelen helyzetben még inkább lélekemelő. A közösség ereje nem közhely nekünk többé, engem pedig mérhetetlen büszkeséggel tölt el, hogy a kezdeményező személy, és aki azóta is szívvel-lélekkel koordinálja a csoportot, pont én lehetek. Ahogy később a kislányom is megszületett, és kétgyermekes anyukaként tanított meg lassan az élet a velük kapcsolatos dolgokra, úgy egyre-egyre több programot szerveztem a csapatnak.
A kezdeti dalolós, babaringatós korszakban leülős piknikeket felváltották azok, ahol ki kellett találnom a “Piknik játékokat”, velük interaktívabbá téve a programot. Már nem volt elég a parkban rohangálás és sárleves főzés, pedig igazán szuperek ezek is. A legutóbbi ilyen piknik nem mindennapira sikeredett. Ezen az alkalmon készült el a Képvarázsra benevezetett Csoda-Pillanat című fotóm is. Kartonpapírból aranyérmeket készítettem, amiket magyar és osztrák zászló mintás szalaggal akasztottam a versenyekben részt vett gyerekek nyakába. Különböző versenyszámokkal készültünk, olyanokkal, mint például zsákban futás, kanálban tojással futás, váltóversenyben post it ragasztás két nagy apukára, vízgyűjtő sorverseny, kötélhúzás. A díjak mellé pedig matricát választhattak a gyerekek. Piknikkosár, pokrócok mindenütt, olyan 20 családdal. Egy szűk óránál azonban nem jutott nekünk több. Sajnos elmosta az eső a pikniket. Mindenki nagyon csalódott volt, és néhány későn érkező már csak azt látta, hogy pár hős apuka a pokróc alól próbálja a még ott maradt holmikat összeszedni. Vártunk egy kicsit, de be kellett látnunk, hogy ha el is vonul gyorsan, a fű annyira elázott máris mindenütt, hogy ott élvezhetetlen lenne a program folytatása. Hazamentünk hát.
Mi a park közelében lakunk. A karantén és határzár miatt rég nem látott szombathelyi barátnőm a két gyermekével érkezett, ők és még egy egészen késve érkező barátnőm az anyukájával, férjével és kislányukkal is csatlakoztak hozzánk. Így öt gyermek némi vigaszt találhatott a közös játékban. Nagyjából fél óra múlva, még éppen csak készítettem a vendégeim kávéját, amikor kiabálást hallottam a gyerekszobából:
“Anyaaaa, deje, szivájvány!” Én már láttam a fényekből, belül számítottam rá, de persze egészen biztos nem lehettem. A fényképezőgépemet azonban bekészítettem. A gyermekem hívó szavára a kávé eldob, gép felkap, csörtetek végig a folyosón, természetesen a gyerekszoba a ház másik végében… A pályamű látványára estem be az ajtón szó szerint, és könnyekig hatódtam. Földhöz vágtam magam, hogy a szintjükön legyek, és kattintottam. Nem volt idő az értékek beállítására, vagy azok ellenőrzésére. Nem is lett tökéletes, de végül utómunkával sikerült pontosan azt a látványt, még fontosabb, hogy egyben a varázslatos hangulatot is visszaadni, ami ott fogadott engem.
S ami még fontosabb, amire aztán az egész csoport nagyon büszke azóta is, hogy részük van benne, hiszen nekik szerveződött a program, amit elmosott az eső. A piknik miatt voltak a gyerekek ott és akkor, amikor jött ez a gyönyörű színpompás varázshíd ember és természet között. Mi pedig találtunk esőnapot többet is, és együtt mondhatjuk el azóta is magunkról, hogy ugye, aki a szivárványt szereti, elviseli az esőt is!
Szöveg és fotó: Hollósi Henriette