Zenit E-lek
Folytatom ifjú kori kalandozásaimat a fotózás dzsungelében. Legutóbb leírtam az “Életem első rendszerváltása” című írásomban, hogyan cseréltem el apám Fed gépét egy Zenitre. Egészen pontosan egy Zenit E fényképezőgépre tettem szert. Szinte új gép volt, sehol egy karc, tiszta optikája volt, a bőr tokja is olyan állapotnak örvendett, mint ha akkor csomagoltam volna ki a dobozából.
A cserét követően természetesen minden zsebpénzem negatívokra meg a hívásra és a nyomatokra ment el. Nagyon szerettem volna saját labort, de a nagyim ezt nem támogatta, így maradt a helyi fotós üzlet vagy Siófokon, ahol tanultam a Sooters szolgáltatása.
Mivel eltökélt szándékom volt, hogy egyszer majd fotóriporter leszek, kifejezetten kerestem a szenzációs témákat. Már akkoriban is volt lehetőség arra, hogy DUE (Diákújságírók Országos Egyesülete) tag legyen a lelkes diákújságíró. A tagdíjért fejébe egy fényképes diákújságíró igazolványt kaptam, amit örömmel tűztem ki magamra ha eksön volt. Márpedig időnként volt eksön. Mindig volt a gépembe film fűzve, szinte startra készen állt a kis riporteri motyóm. A táskámban mindig ott volt a Zenit E gépem egy tekercs filmmel, mellette egy nagyon öreg vaku, amit még nagyim második férjétől kaptam. Egy külön táskában volt a vaku áramforrása, amit két nagy laposelem biztosított. A vakulámpa simán felment a vakupapucsba és egy szinkronkábelel csatlakozott a vázhoz. A Zenit és a vaku mellett volt még egy kazettás diktafonom is tartalék ceruzaelemekkel.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:
Nem volt könnyű felszerelés, de a lelkesedésem elég erővel felvértezett, hogy mindenhova cipeljem magammal. Soha nem felejtem el az egyik esetet, ami nagy botrányt kavart. Egy kis faluban laktam Fejér megyében. Az út, ami átszeli a falut olyan, mint ha egy kis eredi út lenne. Az egyik oldalon régi házak sorakoznak egymás mellett, a másik oldalon meg egy erdő. Egy szombati napon arra lettem figyelmes, hogy motoros fűrészek hangja borítja be a környéket. Környezetvédelmi suliba jártam, ez mellett még a szenzációs “bűntényekre” éhes újságírói lelkem is arra ösztökélt, hogy induljak el a hangok után. Felkaptam a felszerelésemet, ellenőriztem az elemek töltöttségét és nekivágtam az erdőnek.
Nem is kellett sokat mennem, hogy rátaláljak a “favágókra”. Nem végeztek túl szakszerű munkát. Gyorsan hazamentem és értesítettem a rendőrséget (Mobil azokban az időkben még nem volt jellemző egy gyereknél.). Amikor megláttam a járőrkocsit megérkezni, oda siettem. Bemutatkoztam a rendőröknek és elmondtam, hogy én értesítettem őket, amúgy meg diákújságíró lennék és szeretnék fotózni meg hangfelvételt készíteni az intézkedésről. Leszámítva a rádión történt beszélgetéseket, mindent rögzíthettem. Ahogy egyre közelebb értünk a helyszínre, egyre jobban dobogott a szívem. Egészen kiszáradt a szám az izgalomtól. Életem első “nagy fogása” volt ez az ügy. A rendőri intézkedés során hamar kiderült, hogy nem volt engedély a favágásra. Próbáltam kérdéseket feltenni az elkövetőknek, akik természetesen nagyon idegesen és kissé agresszívan próbáltak elhajtani, hogy nekik egy gyerek ne tegyen fel kérdéseket. A rendőrök megvédtek és elmondták a favágóknak, hogy diákújságíró igazolvánnyal rendelkező riporter vagyok, sajtómunkatárs és válogassák meg a szavaikat. Mondanom sem kellett, hogy ettől felbátorodtam és további kérdések sorát tettem fel és persze a fényképezőgépem is dolgozott rendesen. A rendőrök a végén nagyon megdicsértek, hogy igazán bátor voltam. Kérdezték, hogy hol fog megjelenni az anyag. A helyi folyóiratnak írtam időnként. Próbáltam a Bogárd és Vidéke archívumban megtalálni ezt a cikket, de 1993 vagy 1994 környékéről már nem találtam cikkeket.
Megírtam, hogy mi történt és a negatívval együtt leadtam az anyagot a szerkesztőségnek. Miután megjelent a cikk, nagy botrányt kavart az írásom a faluban. Akik kivágták a fákat fenyegető üzeneteket küldözgettek olyan emberekkel, akik ismertek engem. Nem mondom, hogy nem féltem, de úgy voltam vele, hogy ez is része ennek a munkának.
Volt pár kalandom a Zenitemmel. Egy lopott motor felderítésében is hűséges társam volt, de velem volt akkor is amikor illegális hulladéklerakókat füleltünk le. Büszkén vittem magammal a következő újságíró táborba is, ahol többek között a Fenyő Mikit is sikerült lefotóznom. Sajnos csak azt a nem túl jó minőségű fotót találtam meg, amit kiemelt képként beraktam. A nem túl acélos minőség ellenére is szép emlék. A Zenitem a diákújságíró ténykedéseim mellett elkísért több kirándulásra is. Az utolsó útja Izrael volt. Sajnos ott megadta magát teljesen. Időnként gondom volt azzal, hogy a negatív perforációját szétszaggatta. Egy szaki ezt rendszeresen orvosolta nekem pár üveg sörért. Viszont Izraelben egyszerűen megadta magát a filmtovábbítás. Nem lehetett felhúzni. Azt gondoltam, hogy talán csak egy film darabka miatt elakadt, de sajnos nem. Miután hazajöttem, elvittem a szakihoz és azt mondta, hogy nem lenne értelme megcsinálni.
Így történt meg, hogy egy időre fényképezőgép nélkül maradtam és mire újra gépet vettem a kezembe, abba már nem lehetett negatívot fűzni. Digitális szenzor volt benne, de ez már egy következő történet lesz.
Szöveg és fotó: Roszberger Bandi