Soha ne add fel!

Az analóg korszakomat még nagyon fiatalon éltem. A középiskola után egy nagy szünet következett a fotózás terén. Dolgoztam, főiskolára jártam és küzdöttem az élet nagy kihívásaival, amin szerintem a legtöbb fiatal felnőtt átmegy, amikor a saját lábán szeretne megállni.

Volt nekem 2Mp-es Casio kompakt gépem, meg Fujifilm bridge, aztán sok évvel később a feleségemtől kaptam egy belépő Nikon DSLR cuccot. Én mégsem nevezném igazán fotósnak azt a korszakomat, mert nem foglalkoztam vele sokat. Amiket megtanultam az analóg technikával alapokat, kb. azt próbáltam átültetni a DSLR használatába. Sajnos ez sem tartott sokáig, mert nagyon megszorultam anyagilag és el kellett adnom a Nikon felszerelést.

A legelső exponálás az Olympus Stylus 1-el. Egy semmitmondó fotó rossz élességgel, de vállalom, hogy ez nálam így indult.

Évekkel később lettek olyanok a körülmények, hogy tudatosan tudtam választani magamnak egy fényképezőgépet. Megfogalmaztam magam felé, hogy nem szeretnék objektívet cserélgetni, ugyanakkor jó lenne, ha lenne egy nagyobb átfogású zoom és még az sem lenne rossz ha nem az átlag f3.5-5.6 fényerővel bírna, hanem mondjuk f2.8. Ja, és az egész mutatványra nem akartam többen szánni 120.000-150.000Ft-nál.

Ezekkel az igényeimmel megkerestem pár fotós üzletet. A leggyorsabb és legátfogóbb választ a Digitcam-ből kaptam Pákozdy Richárdtól. (Azóta is hálás vagyok neked Richie a segítségedért!) Egy Fujifilm csúcskompaktot ajánlott, aminek kisebb zoomátfogása volt és árban már sajnos nekem a kereten kívül esett. A másik ajánlata egy Olympus Stylus 1 volt. Szenzor méretre egyik gép sem érte el még a m4/3-ot sem, de az átlag 1/2.3” szenzorméretnél valamivel nagyobb lapkával bírtak. Pont kezdődött az Olympus Road Show, amikor kedvezményes kuponhoz lehetett jutni, így a Stylus 1 még jobb árban volt. Megvettem.

Olympus Stylus 1-el a Bokodi-tónál. A kékes árnyalatot egy olcsó ND szűrő produkálta, amit gumival erősítettem az optikára.
Ekkor még azt sem tudtam, hogy a Photoshop-ot eszik vagy isszák.
Ez pedig pár évvel később, amikor már kezdtem ismerkedni a Photoshop-al és újra elővettem a fotót. Ez a fotó pontot hozott nekem a Skót fotószalonon.

Nagyon élveztem vele a fotózást, hamar be is szereztem hozzá még pár kiegészítőt. Megvettem hozzá például a tele előtét lencsét, amivel sikerült jelentősen kitolnom a gyújtótávolságot, ugyanakkor megtartotta az f2.8 fényerőt is.

Ezzel a kis géppel kezdődött minden. Újra belevetettem magamat a fotózásba és szivacsként szívtam magamba az interneten elérhető tudásanyagot. Hamar fotós barátokra is leltem és egyre bátrabb kezdtem lenni. Jelentkeztem fotós csoportokba is a Facebook-on, hogy építő kritikát kapjak a képeimre. Azt hiszem, hogy ez volt az a pont, ami kimaradhatott volna az életemből.

Olympus Stylus 1 TCON‑17X előtét lencsével

Történt ugyanis, hogy egy barátom javaslatára kipróbáltam valamit. Azt tanácsolta, hogy próbáljam ki, hogy ha virágot fotózok, tegyek mögé valami fekete anyagot háttérnek. Akkoriban egy gondozóházban dolgoztam, aminek szép kertje volt. Egy éjszakai ügyeletem után, ahogy kevergettem a kávémat, azt vettem észre, hogy a felkelő nap sugarai kifejezetten egy napraforgóra vetülnek. Gondoltam, hogy most kipróbálom ezt a fekete hátteres dolgot. Nem volt nálam más, csak a rajtam lévő pólóm. Megkértem valakit, hogy tartsa a növény mögé a pólómat, amíg én elkészítem a képet. Annyira megörültem ennek a szép pillanatnak, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy gyorsan megörökítsem. Valamennyit állítgattam az expozíción, de például olyan, hogy használjam az expozíció korrekciót, eszembe sem jutott.

Olympus Stylus 1, amihez később vettem egy adaptert és így már fel lehetett csavarni rendesen az ND szűrőt.
Térdig merülve a patak vizében, olcsó Hama állvánnyal próbálkoztam a hosszú záridővel elmosni a vizet. A cipő meg csak úgy oda úszott.

Elkészült a kép, otthon megnéztem a monitoromon és tetszett. Jó lett volna kicsit utómunkázni rajta, de a Photoshop tudásom egyenlő volt a nullával. Talán még Photoshop sem volt a gépemen, a vázamhoz kapott gyári programot használtam pici élesítésre meg a színek beállítására. Vettem egy mély levegőt és ezt a képet az egyik este felraktam az egyik fotós Facebook csoportba.

Olympus Stylus 1. Ez volt az a fotó, ami miatt azt a tanácsot kaptam, hogy soha többet ne vegyek a kezembe fényképezőgépet.

Másnap reggel, amikor megnéztem a reakciókat, akkor ért a sokk. 70 feletti komment érkezett rá, amik 80%-a alpári és egy cseppet sem építő kritikával illette a képet. Az egyik fő hangadó kifejezetten azt tanácsolta, hogy inkább tegyem le a gépet és soha többet ne fotózzak. Mivel én őszinte és tiszta szándékkal raktam fel ezt a képet, amivel úgy éreztem, hogy számomra egy előrelépés történt, ezek a kommentek nagyon fájtak. Nem volt meg a kellő technikai tudásom, így még érvelni sem tudtam semmivel, de hozzá teszem, hogy igazán tanácsot sem kaptam a csoport tagjaitól, annak ellenére, hogy ez a csoport ezért jött létre. Összetörtem és hetekig nem vettem a gépet a kezembe. Aztán persze az én legjobb barátom, aki szintén fotós, vigasztalni kezdett és addig noszogatott, amíg újra használni nem kezdtem a fényképezőgépemet.

Teltek a hónapok, közben vettem egy Olympus OM-D EM10 vázat is az első generációból és próbálkoztam az utcai fotózással. Csináltam egy képet egy koldus asszonyról, amire azt éreztem, hogy jó fotó lett és összeszedve a bátorságomat feltöltöttem ebbe a csoportba. A hatás nem maradt el, szintén szétszedték ezt a képet és durva jelzőkkel taposták. Kiléptem a csoportból és megfogadtam hogy hazai oldalra soha többet nem teszek fel képet.

A koldus asszonyról készült fotómat egy nemzetközi csoportban a nap fotójának választották és sok ezer képből beválasztották a legjobb 100-ba, aminek köszönhetően egy internetes albumba is bekerült. Valahol elégtételt kaptam, de az igazán nagy elégtétel csak évekkel később jött.

A TOP 100 FOTÓT MEGNÉZHETED HA A KÉPRE KATTINTASZ!
Olympus OM-D EM10, 45mm f1.8, 1/400, f1.8, ISO 200 (A fotót itt éred el a top 100-ban.)

Néhány évvel később újra beléptem egy hazai fotós csoportba és felraktam egy portrét. Semmi extra nem volt benne. Reggeli fények, csinos lány, szép háttérmosás. Rengeteg pozitív komment érkezett rá. A kommentelők között feltűnt egy ismerős név. Annak a srácnak a neve, aki pár évvel korábban azt javasolta, hogy soha többet ne fogjak a kezembe fényképezőgépet. Nagyon tetszett neki a portrém és sorokon át elemezte, hogy milyen jó a kompozíció, jók a fények és hogy a jövőben töltsek még fel ilyeneket a csoportba.

Ez volt a fotó, ami évekkel később elnyerte a “jóakaróm” tetszését is. Mai szemmel szerintem hemzseg a hibáktól.

Nem bírtam megállni és privátban írtam neki. Leírtam, hogy én volnék az, akinek azt ajánlotta, hogy soha többet ne fogjon a kezébe fényképezőgépet. Köszöntem az elismerő szavait a portrémmal kapcsolatban és azzal a lendülettel ki is léptem a csoportból. Ezt követően sokáig nem mutattam meg a fotóimat csak a saját Facebook oldalamon. Vállalom, hogy túl érzékeny a lelkem, javarészt érzelmi alapon élem az életemet és a képeim kapcsán teljesen bezárkóztam. Számomra elég volt, ha csak nekem tetszett az, amit kattintottam. Talán kicsit túlzottan is bezárkóztam, mert így építő kritikához sem juthattam, persze rombolást sem végzett bennem senki. Csupán 1-2 jó barátnak és az OKJ-s tanáraimnak köszönhetem, hogy idővel nyitottabb lettem és így már kiállításokra is eljutottak a fotóim. Sőt, éppen idén év elején kaptam egy felkérés, hogy a Mai Mano Kávézóban kiállíthatnék, de annyira képtelenség volt a szervezővel megállapodni a határidőben, hogy nem tudtam volna olyan módon kiállítani a munkáimat, mint ahogyan azt megálmodtam, ezért bár nagyon nagy megtiszteltetés lett volna, de elengedtem a dolgot.

A Nehéz lépés című fotóm kiállításra került az Óbuda Fotóklub 50. éves jubileumi kiállításán.
A kiállítást követően licitre bocsátottam a képet.
A bevétel a képen látható kisfiú támogatását szolgálta, ugyanis sportoláshoz szüksége volt egy speciális kerekesszékre.

Mi a tanulság? Talán az egyik legfontosabb, hogy soha ne add fel. Ha örömödet leled a fotózásban, akkor csináld és az elköltött Forintokat se bánd meg, hiszen mindent megér az, ami a léleknek felszabadító és örömforrás. Szerintem érdemes nagyon megnézni, hogy ha képet töltesz fel, azt milyen csoportban teszed. Sajnos a megmondó emberek mindenütt jelen vannak és fogalmuk sincsen, hogy mekkora károkat tudnak okozni a koránt sem empatikus és támogató véleményükkel. Érdemes megszűrni, hogy kitől fogadunk el kritikát. Nekem a mai napig megvannak azok az emberek, akiknek megmutatom a munkáimat és kikérem a véleményüket. Van, hogy én győzőm meg őket arról, hogy mit miért csináltam, de gyakori, hogy tőlük kapok olyan tanácsot, ami épít és általuk is fejlődök. Fontos az alázat és fontos a nyitottság a tanácsok irányába, de azért ne tedd le a gépedet mindjárt, ha valaki azt mondja, hogy soha többet ne fotózz.

Szöveg és fotók: Roszberger Bandi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük