Életem első “rendszerváltása”
Mostanában jelentettük meg “Amikor én még kis srác voltam” című írásomat, amiben lényegében az első találkozásomat írtam le a fotózással. Ha nem olvastad, ide kattintva eléred a cikket. Nagyon drágák vagytok, mert sok levél érkezett az info@zarido.hu címünkre és sok kedves üzeneteket is kaptam messenger-en. Többen is azt kérdezték, hogy lesz-e folytatás. Megmondom őszintén, hogy nem terveztem.
Miért? Mert egyszerre vagyok nyitott ember az új dolgokra és ugyanakkor zárkózott is, ha magamról kell mesélni. Aztán gondolkodóba estem. Itt volt ez a “Mutasd magad” pályázatunk, amiben éppen az volt a célunk, hogy megmutassunk fotósokat. Ehhez elengedhetetlen, hogy a pályázók megnyíljanak felénk és az olvasók felé. Akkor most én mit is kattogok azon, hogy folytassam a történetemet van ne? Szeretem a leveleiteket, a kommentjeiteket. Szeretem hogy kezd a Záridő egy remek társasággá kovácsolódni. A cikkeink alatt nem egyszer alakulnak ki jó beszélgetések és mindez kulturáltan és baráti hangvételben. Hihetetlen boldog vagyok, hogy itt vagytok!
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:
Arra jutottam, hogy kisebb részekben, de folytatom a történetemet, amit jó eséllyel nem fogok többet ilyen mélységeiben elbeszélni más csatornákon csak itt, a Záridőn.
Mi történt a tábor után? Hetekig, hónapokig éltek bennem az ott gyűjtött élmények. Naponta vettem elő apám gépét, amire a tábor óta tulajdonjogot éreztem magamban. Az enyém, az én csodálatos Fed vázam. Akkor még nem is sejtettem, hogy már nem lesz az enyém sokáig. Egy hétvégi reggelen elkísértem nagyimat a piacra. Egy árus mellett sétáltunk el, akinél egy csomó fényképezőgép volt a portékái között. Megláttam nála egy Zenit gépet a standard Helios objektívvel. Kérleltem nagyimat, hogy had nézhessem meg. Szegényem összerezdült, hogy mi lesz ha ezt meg kell vennie mert biztosan nem olcsó dolog. Elkértem az árustól a gépet és elkezdtem forgatni a kezemben. Úgy csináltam, mint ha igazi szakértő lennék. Ráncoltam a homlokomat, ingattam a fejemet. A magam tizenéves korával meg voltam győződve, hogy baromi hitelesen adom elő a szerepemet.
Bevillantak a táborban tanult tanácsok, hogy miket nézzünk meg, ha gépet veszünk. Letekertem az optikát, megnéztem hogy mennyire poros vagy gombás. Ellenőriztem a blendét, hogy finoman lehet-e állítani és egyáltalán működik-e. Fürkésztem, hogy a lamellákon vannak-e erős olajfoltok. Kinyitottam a gép hátfalát, ahol a filmet fűzzük be és ott is ellenőriztem a mechanikát. Nagyon rendben volt az a gép. Tiszta, sehol egy kopás, szép optikával. Mint, ha új lett volna. Tudtam, hogy nem lesz olcsó, nekem meg a táborban elment minden zsebpénzem. Úgy voltam vele, hogy egy életem, egy halálom feldobom cserére a Fed-et. A legnagyobb csodálkozásomra azt mondta az árus, hogy mutassam meg és meglátjuk.
Hazarohantam a gépemért és talán egy óra sem telt el, már újra a piacon voltam. Alaposan megnézte az árus. Pontosan olyan arcot vágott, mint én amikor a Zenitet néztem. Ráncolta a homlokát, ingatta a fejét ő is. Vakartam is a fejemet, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban ért hozzá vagy csak éppen olyan szakértő, mint én és szerepet játszik csupán. Az üzleti élet már csak ilyen.
Némi hezitálást fedeztem fel a ráncos arcán, ami arra kényszerített, hogy megszólaljak. Elkezdtem marketingelni a cuccomat. Leningrádban vettük. Volt is hozzá valami ciril betűs papír, amit a géphez kapott apám, szerencsére magammal vittem azt is és oda adtam az árusnak. Magyaráztam neki hogy most voltam vele fotós táborban és hogy működik a gép stb. Szerintem meggyőzhettem, hogy nem csak kibic vagyok. Azt mondta, hogy rendben bele megy a cserébe, még kezet is ráztunk a bizniszre.
Az utolsó Forintjaimból még vettem egy tekercs filmet, amit gyorsan be is fűztem az új szerzeményembe. Azt a mai napig nem tudom megmondani, hogy mennyire csináltam jó cserét. Örültem, hogy végre van fénymérőm és látom rendesen azt is, hogy hol van az élesség. Nagy könnyebbség volt számomra, hogy a keresőben kb. az objektív gyújtótávolságának megfelelő képet láttam, ami különösen akkor jött jól, amikor kölcsön kaptam például egy teleobjektívet. A tükör csattanásának a hangja kifejezetten varázslatos volt számomra. Nagyon boldog voltam, így ha a valódi szakértők szemében talán nem is csináltam jó üzletet, az öröm, amit a Zenit használta okozott, bőven kárpótolt mindenért. Túl voltam életem első “rendszerváltásán”.
Szöveg: Roszberger Bandi
Fotók forrása: Lampersky fotó bizomámyi