Amikor én még kis srác voltam…
Egészen fiatalon kezdtem fotózni. A 7. osztályt fejeztem be azon a nyáron amikor ez az egész fotós őrület az életem része lett. Ha olvastátok az Etikett fotósoknak – külcsín című cikkemet, akkor annyit már tudhattok az életemről, hogy az anyai nagymamám nevelt. A 7. osztályos tanévemben kerültem a nagyihoz a tesómmal. Jött a nyári szünet és nagyim kitalálta, hogy elmehetnénk táborba. A tesóm nagyon lelkes volt, nekem persze semmi kedvem nem volt az egészhez. Azt gondoltam, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs a sok vidám gyerek között. Apámról nem tudtam semmit, anyám nővérszállón lakott Budapesten és jó, ha havonta 1-2 alkalommal láttam. A nyaramat a szüleim okozta lelki sebeim nyalogatásával terveztem eltölteni egy gyümölcsfa árnyékában.
Persze másképpen alakult a nyár. Nagyim is látta, hogy mi a helyzet és addig erősködött, amíg a húgom fülébe elültette a bolhát, hogy van több jópofa nyári táborozási lehetőség is. A tesóm pillanatok alatt meg is találta a szíve választottját. Újságíró tábor Kisgyónbányán. Két kategóriába lehetett jelentkezni, vagy újságírónak, vagy fotósnak. A tesóm azzal a feltétellel mehetett a táborba, ha elkísérem őt. Írni már akkor sem tudtam és eszembe jutott apám Fed 5 gépe, hogy ez legalább jó alkalom lesz arra, hogy kipróbáljam. Így esett, hogy némi testvéri presszió és egy csodaszép Fed 5 csillogása rávett arra, hogy nyári táborba menjek.
A legnagyobb boldogságot az jelentette, hogy végre a kezembe foghattam apám gépét. Azt a csodálatos tárgyat, amitől mindig tiltva voltam. Gyönyörű bőr tokja volt és az egész gép úgy csillogott, mint egy ékszer. Elegánsan megmunkált tárcsái voltak, az objektív is csodás ezüstös színben pompázott. Na és az a szag. Vagy inkább illat, ami áradt abból a gépből, valami fantasztikus volt. A mai napig nagyon szeretem ezt az illatot, ami az ilyen régi masinákból árad. Sokáig ücsörögtem magamban a sátorban és csak forgattam a fényképezőgépet a kezemben. Arra gondoltam, hogy ha apám ezt most látná, biztosan elfenekelne. Azt hiszem, hogy akkor még a fenekelést sem bántam volna, mert legalább velem van.
A táborban hamar megtanultam kezelni a Fed 5-öt, bár nem volt könnyű használni. Valahogy az élességállítás sem volt számomra túl könnyű, meg az expozíciót megsaccolni is nagyon nehéz volt. A Fed 5 gépeken általában van fénymérő, de apám gépe nem a sima Fed 5 volt. Talán Fed 5B lehetett, amin nem volt fénymérő. Kezdetben nagyon sok selejtet gyártottam. A két tekercs negatív, amivel érkeztem a táborba, nagyon gyorsan elfogyott és a kevéske zsebpénzemből kellett pótolni.
Számomra a kedvenc része a tábori napoknak a hívás és a nagyítás volt. Nagy élmény volt látni, hogy hívás és nagyítás közben mennyi mindent lehet még finomítani a fotókon. Sok olyan képemet mentettük meg, amikről meg voltam győződve, hogy használhatatlanok. Hihetetlen hangulata volt a sötétkamrát megtöltő vörös fénynek és a vegyszerek szagának. Mindenkit csak buzdítani tudok arra, hogy keressen ilyen jellegű workshop-okat és menjen, próbálja ki. Egy életre szóló élmény lesz azt garantálom.
Véget ért a tábor és bár tudtam, hogy a nagyimnál esélytelen lesz átvinnem, hogy legyen egy saját sötétkamrám, de mégis boldogsággal feltöltve indultam haza. Nem csak élményeket vittem magammal, de egy rakat saját fotót is, amiket én fotóztam, én hívtam, és magam nagyítottam papírra.
Apámat még hosszú évekig nem láttam a tábor után. Mire újra találkoztunk, már új élete volt, új családdal. Nem érdekelte a féltett fényképezőgépe. Így aztán soha nem derült ki számára, hogy még a tábor után pár héttel elcsereberéltem a gépét egy Zenit-re. Még a táborban egy srác Zenit-tel fotózott, az övét nézegettem és a tükrös nekem jobban bejött. Volt fénymérő, könnyebb volt számomra élességet állítani, így aztán nem sokat vacakoltam, amikor egy árusnál megláttam Villámgyorsan megalkudtunk.
Valahogy így történt az első találkozásom a fotózással és lett belőle a mai napig tartó szerelem. Az analóg fényképezőgépek formáját, a különböző technikai megoldásokat, amit akkoriban kitaláltak a mai napig lenyűgözőnek találom. A belőlük áradó illatról nem is beszélve.
Ha van nektek is hasonló sztoritok, hogyan találkoztatok a fényképezéssel és milyen érzéseket gerjesztett bennetek az első találkozás, osszátok meg velünk a Facebook-on a cikk alatt kommentben!
A képeket a Lampersky fotó bizományi oldaláról vettem kölcsön illusztrációnak. Ezek a gépek azonban valóban léteznek és akár meg is vásárolhatjátok őket a Lampersynél.
Szöveg: Roszberger Bandi