A fénybe olvadt fényképész

Néhány hete megismerkedtem egy érdekes emberrel. Azon a napon tartottuk a 135mm-es tesztnapot. Mailben jelentkezett a lehetőségre, azt írta, hogy délután tudna jönni 15:00 óra magasságában. Válasz levélben nyugtáztam neki, hogy jöhet, várom sok szeretettel.

Talán pár órája mehetett a tesztelés, amikor besétált egy ballonkabátos fickó a helyszínre és engem keresett. Ballonkabátot és inget viselt. Bevallom, hogy mindenre gondoltam csak arra nem, hogy ő lenne a délután hármas “tesztpilótánk”. Szeretek beszélgetni az olvasóinkkal mert mindig nagyon izgalmas embereket ismerhetek meg a személyükben. Jules Winkler néven mutatkozott be a vendégünk. Sejtettem, hogy ez valami művésznév lesz, ezért belementem a játékba. Mondhatom, hogy így még izgalmasabb lett a szituáció és már nagyon vártam, hogy felfedje magát, hogy kicsoda ő valójában.

A beszélgetésünk során kiderült, hogy egy íróval állok szemben. Amíg a fotós társak objektíveket hoztak a tesztnapra, ő egy Galaktika Magazinnal készült. Ifjú koromban anyukámnak is és nekem is nagy kedvencünk volt. Mindketten faltuk a Nemere István sci-fi regényeit. A három űrhajós kadét, Lars, Don és Ariel kalandjai a mai napig melegséggel töltik meg a szívemet. A Nemere regények mellett szinte alap volt, hogy a Galaktikát is olvastuk. Bevallom őszintén már évek óta nem volt Galaktika a kezemben, azt sem tudtam, hogy létezik még. Nagyon megörültem neki, különösen, hogy Mr. Winkler nekem hozta ajándékba.

Forrás: galaktika.hu

Egy novellája szerepel a magazinban. Egészen pontosan a 2020. februári számban, A kompozíció szabályai címmel. Aki tudja, szerezze be, mert remek olvasmány. Fotózás a téma, de sci-fi környezetben. A szerző soraiból érződik, hogy maga is foglalkozik fotózással, így nem nélkülözi a szakmaiságot.

Nem akarok spoilerezni, de röviden a sztori arról szól, hogy van egy főhősünk aki fotós. Valamikor haditudósító volt, de az a munka annyira megviselte, mi több majdnem belehalt, hogy átnyergelt a természet fotózására. Persze annak sem a békés hegymászós, tájat fotózós verziójára, hanem inkább az ember számára még ismeretlenebb területek, mint például a tengerek mélyén, a sötétségben élő állatfajok megörökítésére.

Veszélyes elfoglaltság ez is a megannyi ragadozó között, de a háború fotózásához képest emberünk számára ez mégis idillikusabb elfoglaltság. A csavar a történetben, hogy idegenek érkeznek és fotósunk kapja a megtisztelő feladatot, hogy lefotózhatja őket. A sztori végét nem lövöm le, csattanóval zárul, ami egyben el is gondolkodtatja az olvasót.

Ha szeretnétek még további érdekes történeteket olvasni Jules Winkler tollából, javaslom, hogy keressétek fel a Facebook oldalát vagy a blog oldalát.

Szöveg: Roszberger Bandi

A kiemelt kép a novellából származik, forrása: https://www.scribd.com/document/446995639/GALAKTIKA-359

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük